 |
Itt lenne a helyem? |
Amikor a népszerű közösségi oldalon boldogan megosztottam, hogy álommunkához jutottam, legyen az egyelőre heti 8 órás minijob, egy távoli ismerősöm, aki karrier-tanácsadó és coach (jelentsen utóbbi bármit is), megkérte, hogy foglaljam össze röviden, hogyan értem el ezt. Megtettem. Elküldtem neki. A következőket válaszolta: " Számomra lenyűgöző a történet, bár még nem tudjuk a végét…Karrier-tanácsadóként
csak azt tudom mondani, hogy a papírforma szerint nincs sok esélye egy
ilyen helyzetben levőnek, mint amilyenben Te voltál.És tessék! Boldog vagy. Ez a lényeg."
Mit mondjak, érdekes. Az ember minimum egy kis biztatást várna, hogy ez csak az első lépés, és ezután jön a java...de nem, a karrier-tanácsadó gyakorlatilag azt üzente, hogy ugyan már, ne igyak előre a medve bőrére, még egyáltalán nem biztos, hogy sikerül...
Tényleg nem biztos, de miért ne sikerülne? Azért mert ötven éves leszek? Mert karrier tanácsadóként mindössze azt tudta volna nekem javasolni, hogy ássak egy mély gödröt, feküdjek bele és húzzam magamra a földet? De akkor kinek is ad tanácsot? Annak, aki magától is találna munkát? Ha egy karrier-tanácsadó nem tud személyekben gondolkodni, hanem csak papírformákban, akkor pedig végképp nem értem, miért dolgozik, és egyáltalán, miből él meg. Mert - a papírforma szerint - az ilyen karrier-tanácsadókra nincs szükség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése