 |
Ha nem is ő, de egy hasonló rendőrnéni volt az egyik |
Magamra hívtam reggel a rendőrséget. Nem volt szándékos. Fél nyolckor, szokás szerint a hátsó ajtón mentem be saját kulcsommal az iskolába, ahol dolgozom. Amikor beléptem, rögtön tudtam, hogy nagyot hibáztam: én voltam az első és megszólalt a riasztó. Amit a két perccel utánam érkező kolléga, sőt, a többiek sem tudtak kikapcsolni. Ott álltam megdermedve és fogalmam sem volt, hogy mit csináljak: nem ismertem a kódot, nem tudtam, kit kell fölhívni. Aztán dörömbölni kezdtek az ablakon a rendőrök. Amikor beengedtem őket, rögtön látták, hogy nem egy elvetemült tolvajjal, sőt még csak nem is az iskolát porig rombolni vágyó gyerekkel van dolguk, hanem a németet furcsán törő idegen szociális szerencsétlenséggel. Szegények, próbáltak volna segíteni, de ők sem tudtak. Nyolc körül érkezett meg végre a biztonsági szolgálat embere, utána elcsendesült a ház. A mai a kudarcok napja volt: az elindított kooperációt fejlesztő tréning félidőben megbukott. Körülbelül húsz percig tudtak viszonylag normálisan együtt játszani velünk a gyerekek, utána szétesett a csapat. Nagyjából erre számítottam, de mégis nagyon rossz volt megélni. Holnap megpróbálkozunk újra, de szerintem ez itt már kevés. Az osztály nem funkcionál közösségként, a gyerekek agresszívek, motiválatlanok, egy nap jönnek, két nap nem. Így reménytelen vállalkozás németre oktatni őket. Próbálok egyenként és kiscsoportokban foglalkozni velük. Ez eddig még egész hatékonynak bizonyult. De ugyanazok a gyerekek, akik velem kifejezetten kedvesek, helyesek és barátságosak, visszaérve az osztályba, megbolondulnak. Nagyon rossz hatással vannak egymásra. Ennek ellensúlyozására találtuk ki a tréninget. Kíváncsi vagyok, holnap hogyan sikerül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése