Kivirágzott...

 

Végre színek: a niederschönhauseni kastély bejárata

Hétfőn dolgoztam utoljára az oviban. A munkatársak ajándékkal búcsúztak el, amitől teljesen meghatódtam. Egy kicsit sajnálom, mert kényelmes és egyszerű munka volt. Nem kellett sokat gondolkodni, ami az elmúlt húsz év folytonos agyalása után kifejezetten üdített. Na, nem úgy az iskolában. Ott valójában még most sem tudom, hogy miért is vagyok. Mindenféle tervekkel indulok neki szerdánként és péntekenként, de a kollégám, Luisa mindig valami mást talál ki. Azt hiszem, egy kicsit keményebben kell a kezembe venni a dolgokat, ha tényleg meg akarok ezen a területen maradni. Illetve, nem, dehogy, ha tovább szeretnék lépni. És persze, hogy szeretnék. Úgy általában. De most, hogy hallom a madarak csivitelését, látom, ahogy kizöldül és kivirágzik a természet, valami elementáris erő húz hazafelé. Már megint csak arról álmodozom, hogy valami csoda folytán történik otthon valami, ami miatt ismét érdemes megpróbálni az életem ott sínre tenni. De nem történik, sőt, egyre szomorúbb látni, hogy mivé lett a hazám. De ebbe inkább bele se gondolok...
Most megint van egy kis szabadidőm, megpróbálok egy kicsit a német nyelvvel is foglalkozni, mert egyáltalán nem úgy haladok, ahogy kellene. A teljesítményem nagyon hullámzó: néha egészen jól megy, másszor még mindig csak makogok. Továbbra is frusztrál, hogy nem tudom úgy kifejezni magam, ahogy szeretném. És - attól félek - ez egy ideig még így is marad. Kedden viszont megfordul a kocka: én tartok négy magyarórát olyan tanároknak, akik a németet, mint idegen nyelvet szeretnék tanítani. Csak magyarul beszélhetek hozzájuk, hogy érezzék, milyen azoknak, akik ott ülnek velük szemben és egy szót sem értenek az elején abból, amit mondanak nekik. Egy kicsit izgulok, de nagyon készülök. És közben lakást is keresek, ami - már látom - tényleg annyira nehéz, mint ahogy cikkeznek róla. Az ügynökök itt nagy urak, megtekintési időpontot adnak, amikor ott sorjáznak a lakásra áhítozók tucatjai. Én ilyenre el se megyek, az ilyen lakások eleve reménytelenek. Olcsón jót találni lehetetlen vagy legalábbis nagyon sok időbe telik. Én pedig szeretnék már végre a saját lábamra állni, bármennyire is lehetetlennek tűnik egy minjobbal keresett pénzből. Mindig van valami intéznivaló, már néha úgy érzem, belefulladok a papírokba és a tennivalókba. Ez a bürokrácia, ami itt megy elviselhetetlen. Nem is tudom, hogyan képesek itt az életüket leélni az emberek. Én biztosan nem tervezek hosszú távra. Ki kellene húzni itt egy darabig, de aztán mindenképpen haza szeretnék menni. Ha lehet, egy magabiztos nyelvtudással és sok hasznos tapasztalattal a tarsolyomban.