Magyar hajléktalanok az U-Bahnon

Se otthonuk, se hazájuk...

Két totál részeg ember utazott ma délután az 7-es U-Bahnon. Az utasok szánakozással vegyes undorral kerülték ki őket. A fiatalabb a motyójára dőlve aludt, a másik  maga elé meredten motyogott. Nem igazán értettem, miről beszél, de a Hauptbahnhof (főpályaudvar) többször is megütötte a fülem. Tömény piaszag töltötte be a teret. Az egyik fura hangzású mondatfoszlány után nagyon oda kellett figyelnem a pasasra: magyar volt. Két szerencsétlen magyar hajléktalan a berlini őszben. Talán apa és fia, talán csak két véletlenül egymás mellé sodródott férfi. Lehet, hogy együtt jöttek Berlinbe szerencsét próbálni de itt is megismerkedhettek. Ahogy rájuk néztem, egy villanásra beugrott a Fóti úti menhely, ahol - hát bizony, több mint 20 évvel ezelőtt - próbáltunk meg néhány jobb sorsra érdemes hajléktalant megmenteni. Akkor még előtte álltunk a nagy változásoknak, reménykedtünk, hogy húsz év múlva Magyarország fölzárkózik és igazi, élhető, európai ország lesz. Hát, nem lett. Nem hittem volna, hogy nem csak nekem kell külföldön szerencsét próbálnom, hanem a hajléktalanoknak is. Utánam jött a múlt, ma délután megtalált, megrángatta a kabátom ujját és azt mondta: tudod, hogy dolgod van. Tudom, ezért vagyok itt - válaszoltam és leszálltam a következő megállóban.