Az energiaital és a gumifal

Ez a kép Klaipedában készült...

Tíz éves, végtelenül elhízott, nem tud rendesen írni és olvasni. Itt a blogban Döbröginek neveztem el. Reggel köszönés helyett középső ujját bemutatva lép be a terembe. Az iskolában tilos a mobiltelefon használata, de a kezéhez nőtt a készülék, állandóan harcolni kell vele, hogy eltegye. Nem is értem minek neki: iskolabusz hozza, viszi háztól házig, a suliban meg ugye, nem használhatja. Gondolom az anyukája nem bír vele otthon, és inkább ráhagyja, vigye csak. A legolcsóbb szénsavas ilyen-olyan ízesítésű üdítőt hozza magával (cukorbomba) és volt már, hogy kínai tésztaleves port nyalogatott ki a zacskóból. tízórai gyanánt. Szóval csupa "egészséges" táplálék. Az apja török származású, állítólag sok pénzzel, az anyja német, de nagyon "egyszerű" és viszonylag szegény. A srác bátyja már megjárta a fiatalkorúak börtönét, erre mintha büszke is lenne. Az biztos, hogy agresszív csávó lehet, hamar jön a maflás, ha valami nem tetszik neki.
A kissrác (aki agyban kicsi, testben nagy) tegnap az ostoba tanárnőjével és egy energiaitallal érkezett meg a termünkbe, az utolsó órában. Arról már írtam, hogy az energiaital is tilos a suliban. A legújabb igazgatói utasítás szerint el kell a gyerekektől venni és csak a szülőknek adhatjuk vissza. Az ostoba tanárnő azt mondja, mivel a gyerek magától odaadta az italt, óra után adjuk vissza neki. Megjegyeztem, hogy szerintem nem szabad visszaadnunk. A nő bambán néz rám, majd elmegy, hogy megkérdezi a dirit és referál, mi a helyzet. (Azóta se jött vissza...szokás szerint kilépett a problémából, oldja meg helyette más. Ez a tanerő egyébként hetente minimum egy napon beteget jelent, munkamorál nulla.)
Föltettem az italos dobozt a polc tetejére és megpróbáltam játékra invitálni a gyereket. "Kein Bock" - a szokásos, "nincs kedvem" válasz. Majd lekapta a dobozt a polcról és föl akarta bontani. Nagy nehezen elértem, hogy tegye vissza. A következő percben ismét...fogtam, kivettem a kezéből és elvittem az irodába. Közben a kollégám egy másik gyerekkel kártyázott a teremben. Visszaérve azonnal megkaptam a szokásos: b@z' meg magad, az anyád, az apát....szidalmakat és követelte, hogy azonnal adjam vissza az energiaitalát, mert azt ő vette. Mondtam, hogy az anyukájának bármikor szívesen visszaadom, addig megőrzöm az irodában. Ismét egy halom szidalom ömlött rám és a kollégámra is. A pasi elég nyugodtan elmagyarázta, hogy köztünk és a gyerek között mostantól egy gumifal van, amit a gyerek nekünk mond, az rá pattan vissza. A srác válogatott szidalmakat öntött ránk, a kollégám pedig angyali nyugalommal mindig csak annyit mondott: gumifal. A fiú egyre idegesebb és kétségbeesettebb lett, hiszen semmit nem ért el a szitkozódásával. De volt még egy ütőkártyája, a mobiltelefonja: kihívóan elővette, hogy márpedig azért is használni fogja. Odamentem hozzá, és tök nyugodtan csak annyit mondtam: ezt is szívesen bezárom az irodába, ha szeretné, és ezt is csak az anyukájának adom vissza. Bepróbálkozott még kétszer, aztán inkább elrakta. Az óra végére totál kimerült. Magamban megsajnáltam, de tudtam, hogy muszáj levonnia a tanulságot: nem csinálhat mindig azt, amit akar és nem beszélhet úgy a körülötte lévő emberekkel, mint egy kutyával (bár  én egy  kutyával sem beszélek így).
Ez csak egy eset a napi sok közül. Tönkretett gyerekek perspektíva, jövőkép nélkül. A szüleik is ilyenek és nagy valószínűséggel a gyerekeik is ilyenek lesznek. Az osztályfőnökük, mint már említettem volt buta és lusta, állandóan filmet néznek az okostáblán és hagyja őket a számítógépen játszani. Gyenge, gyáva, a gyerekek a fején táncolnak és azt csinálnak, amit akarnak. Ez nem tanítás, nem fejlesztés, hanem csupán megőrzés, annak is a legalacsonyabb foka. Miközben a többi kolléga vért izzadva küzd és ér el eredményeket. Amit a kiváló német munkaerőről hablatyolnak, az azért sokkal árnyaltabb: itt is vannak, pont úgy, mint otthon szorgalmasak, tehetségesek, megbízhatóak és lusták, buták, másokat kihasználók.