Édes vérem - szúrok, mérek, remélek

Minden egyes szúrás fáj

Még mindig betegállományban vagyok (EZÉRT). A napjaim a vércukormérés és az inzulinadagolás körül forognak. Néha már kicsit messzebb is elmerészkedem otthonról, de minden főétkezésre visszatérek. Itt érzem biztonságban magam. Pedig csütörtökön már dolgozom (én kértem, hogy hadd menjek) és akkor élesben is kipróbálom, mit jelent cukorbetegséggel az élet.

Aki azt mondta, hogy a vércukorszint-mérés nem fájdalmas, az vagy valamilyen szuper gépet kapott vagy hazudik. Nekem bizony minden alkalommal fájdalmat okoz, amikor megszúrom magam. Már azt se tudom, melyik ujjamat áldozzam föl. A rövidtávú inzulint hasba kell szúrni, az esti, hosszútávú adagot combba. Az se kellemes. Ráadásul múltkor este olyan alacsony értéket mértem, amire az utasítás késői pótétkezést és kisebb adag inzulint ír elő. Ettem egy banánt és éjjel is megmértem az inzulinszintem. Akkor is  nagyon alacsony volt. Ettem még egy banánt. Szerencsére reggelre sem ment a minimum alá (ami kómaveszéllyel járna). De  mostanában már többször előfordul (reggelente szinte mindig), hogy annyira normális a vércukorszint, hogy nem kell inzulint adagolni. Ez reményekkel tölt el, bár az orvosok minden kétséget kizáróan kijelentették, hogy ebből a nyavalyából nincs gyógyulás. De az állapotom javulása azért csak lehetséges...és miért ne hihetne az ember a csodákban? Én hinni akarok.