Halálos magány

Azt mondják, a néni nagyon visszahúzódó életet élt

Hetek óta kísért két kiplakátolt sors. A környéken mindenfelé ott virít a falakon, ajtókon, oszlopokon. Két ember, akik életükben nem is ismerték egymást. A férfit és a nőt haláluk köti össze. Elmosódott fényképek az A4-es papírlapok tetején. A férfi legalább tíz éve halott lehetett, mikor megtalálták. A nő eltűnt,  utoljára  - talán - 16 évvel ezelőtt látták. A férfit meggyilkolták, a nőt csak valószínűleg, hiszen ebben az esetben hiányzik a holttest. Egyáltalán a test, maga az ember hiányzik. Mindkettőjük nyugdíját fölvette valaki. Senkinek nem tűnt föl, hogy már nem járnak boltba, nem néznek tévét, nem köszönnek a szomszédnak. Helyesebben az egyik szomszéd sok évvel a férfi feltételezett halála után bejelentette eltűnését. A rendőrök most tanúkat keresnek, valakit, akárkit, egy fodrászt, orvost, zöldségest, aki legalább azt meg tudja mondani, mikor látták őket utoljára élve. Évekről beszélünk, hosszú évekről. Milyen élet az, amiben nincs egy családtag, egy rokon, egy ismerős, egy volt munkatárs, egy szomszéd, aki bármit is mondana? Aki rájuk nyitotta volna az ajtót, akit legalább felületesen érdekelt volna, mi van velük? Egy férfi és egy nő, holtukban egymás mellett. Lehetett volna másként is. Borzalmas lehet az a mélységes, reménytelen magány, amikor valaki halála után az élet  hiányérzet, emlékezés és gyász nélkül pereg közönyösen tovább.