Azeri fiúk

Kilenc éves, én hétnek néztem. Nem tudni miért menekültek el Azerbajdzsánból. Két és fél éve laknak menekültszállón, egy szobában öten. Az anyja fiatal, csöndes asszony, otthon tanár volt. Az apja - még nem láttam, csak mondják -, idős ember, vagy legalábbis úgy néz ki, mintha az volna. Persze lehet, hogy csak a sors gyűrte meg. A srác traumatizált, sokat beszél harcról, fegyverekről, halálról. Ha leckét ír, folyton felugrik, rohan egy kört, össze-vissza beszél megállás nélkül. Olyan mély nyughatatlanságot hordoz magában, amilyet én még nem láttam. Aztán visszaül, dolgozik megint egy percet, majd kezdi előröl. Nem tud kapcsolatot kezdeményezni, sosem néz senki arcára, félrefordítja a fejét, nem tart szemkontaktust. Sokat verekszik, ha úgy érzi, sérelem éri, azonnal visszavág. Persze akkor is, ha nincs igaza. Mivel kicsi és viszonylag gyönge, gyakran marad alul, olyankor megállíthatatlanul sír. Jár pszichológushoz, de csak kéthetente. Mivel némettudása még bőven hagy kivetnivalót, képzelem, milyen hatékony lehet a terápia. De legalább foglalkoznak vele. Volt nekem már régebben, még a Willkommen Klasseban egy azeri fiam. Nem tudta megszokni Berlint, visszavágyott szülőhazájába, bármennyire is nehéz volt ott neki. Az apja drogos volt, meghalt, az anyja még azelőtt elmenekült, hogy az agresszív férfi  agyonverte volna. A srác sosem bocsátotta meg az anyjának, amiért otthagyta. Sok év után történt meg a csonka család egyesítése, de sajnos már későn. Az anya az elhagyott tízéves kisfiú helyett egy dohányzó, iskolakerülő, balhés kamaszt kapott vissza. Sok vita, veszekedés, bútorborogatás és sikertelen békítési kísérlet után (néha forró dróton voltunk a családsegítő munkatársával), a fiú visszament Bakuba.  Azt mondta, katonának áll, harcolni akar. Pedig pontosan tudta, hogy otthon, a bandák között gyakran véres a leszámolás. Ennek a kis kilencévesnek még van esélye, ha megfelelő segítséget kap. Az elmúlt három hónap weddingi iskolai tapasztalatom sajnos azt mutatja, nincs hatékony segítség. Én is azon vagyok, hogy föladom. Továbbra is hiszek az integrációban, ám ahogy ebben az iskolában csinálják (helyesebben nem csinálják), az nem vezet sehová. Amikor erre a kisfiúra nézek, látom azt nagyot is, aki lemondott az anyjáról, a békéről, és a már megszokott rosszat választotta. Ennek a kicsinek van családja, aki törődik vele, de talán nem is értjük, milyen tragédiákon át vezetett az útjuk idáig.
Szegény azeri fiúk, vajon mi lesz velük?