Disznópörzsölés hangjára ébredtem ma hajnalban Berlin belvárosában. Ahogy fél ötkor megütötte a fülem a gázláng surrogása, egy pillanatig nem tudtam, hogy hol vagyok. Ez a felfoghatatlanul kicsi időtöredék visszarepített nagymamám hátsó szobájába. Fejtől-lábtól alszom unokatesómmal, aki nem mellesleg az osztálytársam is a kis falu általános iskolájában. Kora reggel hangos zene riaszt föl bennünket. Nagymamám hangosította föl a konyhában a rádiót. Nem tudja elviselni a halálra ítélt jószág sivalkodását. Szerette és gondozta az állatot, aki most pálinkával fölbátorított férfiak markai között vergődik és retteg. Az egyre halkuló hörgés jelzi, hogy itt az idő, menni kell vért keverni, húst földolgozni, hurkát, kolbászt fűszerezni. Szívből gyűlöltem a disznóvágást. Elbántak azzal az állattal, akit egy éven át minden vasárnap, mise után meglátogattunk: a felnőttek mustrálták, hogy milyen szépen hízik, mi gyerekek meg befogtuk az orrunkat a számunkra elviselheteten bűz miatt. A mindent betöltő zsírszagtól felfordult a gyomrom. A frissen sültek számomra emészthetetlenül zsírosak és sósak voltak. A véres hurka gondolatától rosszul lettem. És mindehhez még tűrni kellett a kora délelőttre már jócskán beivott felnőttek ostoba vicceit. Disznópörzsölés Berlinben? – ültem föl az ágyban báván. Lehetetlen. De a hang újra és újra körülsisteregte a házakat és nem találtam elfogadható magyarázatot az eredetére. Délelőtt van, süt a meleg nyári nap és ez a fura zaj néha még most is felsüvít a sok-sok elpusztított disznó és szegény nagymamám emlékére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése