Komód

Fogantyú

Még nem volt tizenhét, amikor elküldtem Berlinbe. Nem is értem, hogyan engedhettem el. Akkor valahogy olyan felnőttnek tűnt, de ha a mai tizenhat éves fiúkra nézek, hát nem is tudom...Albérletbe ment. Tulajdonképpen berendezett szoba várta, de a német unokahúgom szerzett neki valahonnan egy használt komódot. Négyfiókos, famintás, stabil darab. Híven szolgálta a fiam, aki az egy év alatt megtanult németül. Hazajött és itthon folytatta a gimnáziumot. A komódot az unokahúgom elvitte a nyelviskolába, ahol dolgozott és aminek köszönhetően a gyerek folyékonyan beszélte a nyelvet. Aztán teltek-múltak az évek. A fiú Angliába ment egyetemre, én pedig döntésre kényszerültem: vagy Magyarországon folytatom a ki tudja milyen és merre kanyarodó életet vagy megpróbálkozom  valami újjal. Az utóbbit választottam, de nem mondom, hogy néha nem bántam meg. Volt, hogy csak nehéznek éreztem, volt, hogy keservesnek. Valahogy azért elboldogultam. Lépésről-lépésre haladtam előre. Amikor beköltöztem a bérelt lakásomba, nem volt másom, mint két matracom, egy leharcolt szekrényem és igen, megkaptam a régi komódot is. Mára eljutottam odáig, hogy már nem a magyar fizetésekhez mérem az enyémet. Berendezkedtem, stabil munkahelyem van, amivel egyre kevésbé vagyok elégedett. Már emlékszem, miért hagytam annak idején abba a tanítást. Valami ilyesmi miatt fogom itt is befejezni, ha kitalálom végre, hogy mit csináljak helyette. Szinte minden megváltozott körülöttem, csak az öreg komód maradt végig mellettem. Egészen máig. Ma hűtlen lettem hozzá. Feltettem egy apróhirdetést, hogy elajándékozom. Szinte azonnal jelentkezett érte Milán, aki egy órán belül el is vitte. Szemmel láthatóan örült a még kifogástalan állapotban lévő darabnak. Neki talán ez az első bútora az új életében. Én örülök, mert nem kell azzal foglalkoznom, hová tegyem, Milán boldogan cipelte haverjával le a lépcsőn az új szerzeményt. Igazi win-win helyzet. De akkor miért fáj egy kicsit mégis a szívem?