A magyar ló

 

Ez egy szlovén szobor   

Már régen elfelejtettem, hogy 1989-ben írtam egy ilyet is. Az akkor induló Kapu folyóiratba küldtem be és legnagyobb meglepetésemre meg is jelent. Azt hiszem, ez volt az első cikkem. Véletlenül akadtam rá. Nagyon sok idő telt el, de lényegében nem sok minden változott azóta.

"Elképzelem a fehér lovat, ahogy fejét búsan lógatva áll a pusztában — sörényébe nemzetiszín pántlika fonva, homlo­kán koronás címer — és nem érti, mi zajlik körülötte.

Élete során sok mindent átélt már. Volt harci mén, ko­ronázási menet tagja, államfői beiktatás fontos szereplője, szántott is, ha úgy hozta a szükség. De éjszakánként, amikor elcsöndesedett a világ, és legfeljebb a kutyák vonítottak a teliholdra, a magyar ló arról álmodott, hogy igazi lovasa tá­mad, aki értőn fölszerszámozza, a hátára pattan, vágtat vele egy keveset, s futása végén alaposan megcsutakolja, vi­zet és illatos szénát tesz eléje.

Régen várja már lovasát a magyar ló, de csak istálló­mesterek jöttek, istállómesterek mentek, s mindegyik meg­változtatta az addigi rendet. Hol nem kapott elegendő abra­kot, de elvárták tőle, hogy hajnaltól estig húzza az igát, hol azzal fenyegették, hogy virslit csinálnak belőle — sok társá­val meg is tették —, hol hónapokon át ízletes zabbal tömték, hogy majd kibújt a bőréből, de a karámba zárták, s nem en­gedték még ügetni sem.

Jöttek önjelölt lovasok is, akik sorra elvétették a nyer­get, és rendre átestek az egyik oldalról a másikra. Szegény magyar ló már azt sem tudta biztosan, van-e neki háta. A két oldal, a jobbról balra és balról jobbra esés fontos kellékei léteznek, de a hát, a tető, ahol magabiztosan ülni kéne és tenni, amit egy lovon tenni kell, bizonytalan.

De mindebbe beletörődött már a magyar ló. Ha türel­mesen várt, előbb-utóbb jutott abrak a számára, időnként meg is futtatták, virsli sem lett belőle. Éldegélt az istálló ho­mályában, unott egykedvűséggel morzsolta lónapjait.

Aztán ismét jött egy új istállómester, és a magyar ló tudta, hogy új körülmények keletkeznek. Eleinte minden nagyon tetszett neki. Földíszítették, megsimogatták, meg­ígérték, hogy minden sokkal szebb, és jobb lesz ezután. En­ni is kapott, futni is engedték, örült, hogy megérte ezeket a napokat. De mint minden új időszak, ez is hamar megválto­zott. Az istállómester egyre gondterheltebb arccal járkált a bokszok között. Az abrak minősége is romlott. Időnként el­tűnt közülük néhány társuk, nem tudták, hogy eladták-e őket, vagy egyéb felhasználásra kerültek. 

És elkövetkezett az a reggel, amikor eloldozták béklyói­kat, kinyitották az istálló ajtaját, és azt mondták, menjenek, gondoskodjanak magukról ezután. Ahányan voltak, annyi­felé szaladtak. Eleinte boldogan vágtáztak a pusztában, le­gelésztek, és örültek a szabad életnek.

Csakhogy beköszöntöttek a nehezebb idők, éjszaka csí­pős hideg volt, s napokig csak kórót találtak. Fiatalabb tár­sai beálltak a cirkuszba, és bóbitával szaladgáltak esténként a porondon. De a magyar ló egy kicsit már fáradt volt ehhez. Hiányzott neki az istálló meghitt biztonsága. Nem értette, mi történt, hiszen ő soha nem evett többet, mint amennyit elé tettek. Nem lázadozott sorsa ellen, tűrt eleget életében.

A magyar ló — bár megtehetné — nem nyargalászik többé. Csak álldogál a pusztában, lógatja fejét, és tudja, hogy még nincs vége." (1989)