Régen történt, amikor még rádióriporterként dolgoztam és a fiam sem volt idősebb négy évesnél. Egyik hétvégén egy vonatot indítottak el a Nyugatiból a tolerancia jegyében, rajta a témához kapcsolódó kiállítással. A terv az volt, hogy a vonat az ország számos helyén megáll majd és az ott lakók megnézhetik a kiállítást. A fiammal mentem el tudósítani az eseményről. Én beszéltem, akivel kellett, majd üldögéltünk a vonaton lelkesen. De eljött az idő, amikor a szerelvénynek indulnia kellett, nem maradhattunk rajta tovább. Ez az az időszak volt, amikor az állatkertben nem az elefánt, a zsiráf vagy az oroszlán volt érdekes, hanem a szintén valamilyen akció keretében odainstallált emeletes busz. Azon is órákat üldögéltünk. És persze nem volt építkezés, ami mellett csak úgy elsétálhattunk volna...Szóval Nyugati, induló vonat, ordító gyerek: Én is el akarok menni a vonattal, én is el akarok menni a vonattal! Ekkor termett ott mellettünk egy cuki down szindrómás kislány. Megsimogatta a fiam, majd a maga édes, kicsit reszelős hangján azt mondta: Ne sírj, kisfiú! Szívem szerint két gyerekkel mentem volna aznap haza. A fiam megvígasztalódott, a kislány boldogan, küldetését teljesítve ment vissza az anyukájához, én pedig egy életre a szívmbe véstem a jelenetet. Azért, ha már tolerancia, fölmerült bennem az álságos kérdés: Ki tolerált aznap kit? Ugye értitek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése