Átállás

Minden alkalommal egy komoly stressz, amikor elhagyom az otthonom (Magyarországon) és visszajövök Berlinbe. Nem tudom, hogy ez elmúlik-e egyszer, szerintem nem. Ami vigasz a vigasztalanban, hogy pillanatokon belül akklimatizálódom, és amikor már Berlinben vagyok, azonnal átállok az itteni életre. Cukorbetegségem kialakulása után egy ideig pszichológushoz "jártam" (online), feldolgozni a halálközeli állapotot, a megváltoztathatatlant, hogy az életem már sosem lesz olyan szabad, mint azelőtt. A pszichológus azt is kérdezgette, mennyire élek más életet itt, Berlinben, mint otthon, Magyarországon. Akkor még úgy gondoltam, hogy egyáltalán nem élek másképp, mostanra azonban kikristályosodott, hogy de, más itt lenni. És nem csupán a nyelvre, a munkára, a lakásra, a kulturális különbségekre gondolok. Ha ismerősök kérdezgetnek, milyen az itteni élet, általában azzal válaszolok, hogy itt is ugyanolyanok az emberek, csak németül beszélnek - és ebben van valami. De azért persze nem ugyanolyanok. Több bennük a tartás, a civil kurázsi, ami szimpatikus, de az értelmetlen szabályokhoz való mindenáron ragaszkodás számomra riasztó. A magyarországinál jóval szélesebb középosztály jóléte és viszonylagos gondtalansága unalmassá teszi a polgárok jelentős részét, gyerekeik nem tanulnak megküzdési technikákat, kudarctűrésük rettenetesen alacsony. Itt ritkábban állok bele helyzetekbe, mert a kommunikáció idegen nyelven - számomra legalábbis - sosem lesz olyan gazdag és rétegzett, mint az anyanyelvemen. Persze egyre kevésbé tudom tűrtőztetni magam, ahogy öregszem, úgy csökken az ostobasággal szembeni toleranciám. Az, hogy emberekkel (gyerekekkel) dolgozom, csak növeli mizantrópiám, a szabadidőmben akkor vagyok boldog, ha semmiféle interakcióra nem kerül sor másokkal. Másként vásárolok, másként - sokkal egészségesebben - táplálkozom itt, mint otthon. Sok időbe tellt, míg elértem, hogy ne úgy gondoljak magamra itt, mint egy szegény bevándorlóra, akinek mindenen spórolnia kell. (Gyakorlatilag még sosem kerestem ilyen jól.) De a vágy, hogy majd teljesen új életet kezdek, hiú ábránd volt, hiszen közel ötvenévesen mindent hátrahagyva tényleg minden fronton valami egészen másba fogni nem jelentheti azt, hogy a személyiségem is magam mögött tudhatom. A frusztrációim, szorongásaim velem jöttek, bizonyos szempontból egy ideig még nőttek is, aztán visszaálltak az origóra.  Nem tudom, lesz-e még Magyarország - a számomra is élhető haza -, mikor nyugdíjba megyek, persze kérdés, hogy ilyen nyavalyával megélem-e egyáltalán a nyugdíjas kort, szóval fogalmam sincs, hol fogok, hol tudok majd tíz év múlva élni. Berlin már nem idegen, de nem a hazám. Magyarország egyre idegenebb és egyre kevésbé  a hazám. Voltam már első generációs "lebegő" értelmiségi, most amolyan két ország között lebegő valaki vagyok. Hát - őszintén - nem így képzeltem harminc éve.