Itthon

A kocsiban ülve gondolkodtam el, vajon miért nem említettem az előző blogbejegyzésben, hogy mindez itthon, Magyarországon történik velem. Egyszerűen leírtam, amin keresztülmentem. Hosszasan elméláztam a dugóban ülve, hogy miért nem vezettem föl az eseményeket úgy, ahogyan kellett volna. Aztán arra jutottam, hogy amint hazaérkezem, kinyitom a lakásom ajtaját, leülök a kanapéra, úgy érzem magam, mintha el se mentem volna. Átáll az agyam, mert itthon, a meghitt közegemben vagyok. Pedig egyre többször ér meglepetés, és most nem arra gondolok, hogy a boltban néha "elnézést" helyett "Schuldigungot" mondok. És arra sem, hogy az élelmiszer áraktól szinte lehidalok, mert egy csomó termék effektíve drágább, mint Berlinben. Arra is trenírozom magam, hogy úgy vezessek, mint egy idegen helyen, mert a rutin már rég nem segít, annyi a változtatás. De valahogy a közhangulat, az emberek mentális állapota, a nyomorúság mértéke az, ami egyre inkább idegenné teszi az országot. A terv az volt eredetileg, hogy kibekkelem a Fidesz-korszakot, aztán hazaköltözöm. Utána arra módosítottam, hogy majd ha nyugdíjba megyek, akkor jövök vissza. Most pedig nem tudom...Egyre kevésbé tetszik itthon. Pedig még mindig ez az "itthon". Berlinbe egyelőre még csak visszamegyek. De tényleg nem tudom, hogy az én világlátásommal, mentalitásommal, gondolkodásommal van-e, lesz-e még helyem ebben az országban. Jó itthon, de ezt egyre inkább a legszűkebb környezetemre értem úgy, hogy igyekszem a politikát kizárni a kapcsolataimból. Mégis nyomaszt, ami történt és állandóan azon kattog az agyam, vajon mikor jön el az a pont, amikor olyan szinten eldurvul a helyzet, hogy végleg kiszorulok a hazámból. Nem egyedi, hogy már családon belül is megjelent egy durva törésvonal, számos ismerősöm szenved ettől. Sosem értettem, hogyan történhetett meg a harmincas, negyvenes években az, ami, de most látom a lépéseket a gyűlölet útján és ez elborzaszt. Sajnálom a kipécézett, jogfosztott embereket Magyarországon és Európa más, hasonlóan rossz irányba tartó országaiban. Az ukrán háború áldozataiért pedig egyenesen vérzik a szívem. Még itthon vagyok, de nem tudom, meddig. Már nem akarok óvatoskodva beszélgetni olyanokkal, akik bedőlnek az orosz propagandának, akik a kormány - hatalommegtartási szándékkal gondosan kimért és kiporciózott - hazugságait szajkózzák. Elfogyott a türelmem. Ráadásul a legtöbbször értem én, hogy miért dőlnek be, miért egyszerűbb mások gondolatait átvenni, mint gondolkodni. De vajon ők is megértenek engem? Akarnak-e egyáltalán bárkit megérteni? Képesek-e még empátiára, vagy a hatalom arroganciája olyan mértékben átformálta gondolkodásukat, hogy nincs kegyelem: vagy velük, vagy ki velük. Szóval még itthon vagyok, de nem tudom, meddig jöhetek még anélkül, hogy ne köpjenek le, csak mert én másként látom a világot.