Tiszta Hawaii

Nem, nem Hawaii, hanem Albánia. Na, oda bármikor visszamennék

Nyugdíjba készül az egyik kolléganőm. Egész életében általános iskolai tanárként dolgozott, először Nyugat-Berlinben, aztán az egyesült fővárosban egy magániskolában. Itt az egyházi iskolák magánintézmények és a szülők fizetnek érte. A férje is pedagógus, egyidőben zárják aktív pályafutásukat. A mellette ülő - már régen - nyugdíjas angoltanárnővel (ő hat órát dolgozik hetente, mert ennyi elfoglaltságra szüksége van) arról beszélgettek, hogy milyen az aktív évek utáni élet. Tervezgette, hogy először kipiheni magát, illetve kipihenik magukat, talán elutaznak Hawaiira. Én, a Magyarországon szocializálódott átlagpolgár itt nyeltem egy nagyot és végiggondoltam, hogy vajon melyik friss nyugdíjas magyar pedagóguspár tervezget úgy egy költségesnek tűnő utazást, mintha csak a Balatonra ruccannának le egy hosszú hétvégére. Lehet, hogy tévedek és szép számmal vannak ilyen szerencsések otthon is. Bárcsak így lenne, de nagy tétekben nem fogadnék rá. A hab a tortán: a kolléganőm még csak nem is teljes állásban dolgozott. Itt a pedagógusok többsége részmunkaidős, a már említett heti hat órától, a huszonnyolcig (ez a teljes állás). Utóbbit nyomom én kényszerből, mert gyűjtenem kell a nyugdíjpontokat, amikkel elég kutyául állok. Köszönhetően a Magyarországon töltött hosszú újságírói (számlás) éveknek, én valószínűleg szintén nem Hawaiin kezdem majd a nyugdíjas éveimet. Még jó, hogy oda  egyáltalán nem vágyom.