Áldott, ugyanakkor áldatlan ifjúkoromban, még a rezsimváltás előtt (nyolcvanas évek), az embert már nem biztos, hogy kirúgták a véleményéért, bár volt rá némi esély. Én például egy ifjú pedagógusok járási összeröffenésén (fogalmam sincs, hogyan hívták ezeket a megjelenéseket), ahová szintén fiatal és szemtelen kollégáim küldtek el, hirtelen felindulásból jól kitálaltam. Nem, nem voltam én sem földalatti ellenzéki, sem nagyon bátor, csak elegem volt már a rendszer sumákolásából és felszínre tört belőlem a kritika. A következménye mindössze annyi volt, hogy engem küldtek továbba megyei hasonló találkozóra. Ahol tetemre hívtam a fiatal pedagógusok problémáinak sorolása alatt elslisszanni szándékozó nagy embert (gondolom, valami párttitkár vagy ilyesmi lehetett), hogy mi a fenének tartunk ilyen beszélgetéseket, ha nem kíváncsi rá a döntéshozó. Ezután sem rúgtak ki, pedig még a többpártrendszert követelő ívet is aláírtam ugyanakkor. Most ennél kevesebbért röpülnek a kritikát gyakorlók, sőt, még azok is, akiknek más a véleményük, mint a piramis tetején a valóságlátását már rég elveszített önkényúr elvtársnak. Pedig vele egyetérteni nem csupán szégyen, de országvesztés is, annyira veszélyes már a közre személyes ambícióból elkövetett ámokfutása. A családunk templomjáró volt, hittanra is jártunk, mégsem bántott érte senki. Ma megmondják, melyik egyház a kóser és melyik nem, ők akarnak még ebben is helyettünk dönteni. Most akkor mire is volt az úgynevezett "rendszerváltás", ha visszalavíroztuk magunkat ugyanoda, sőt, néhány évtizeddel még messzebb, mint ahonnan indultunk? Egykori iskolaigazgatómmal találkoztam néhány éve. Nyugdíjba készült és szomorúan jegyezte meg: nem hittem, hogy úgy végzem, ahogy kezdtem, jelentést kell írnom valami elvtársnak. Ma a társadalom csekély százaléka úgy él, mint a világ leggazdagabbjai - bár múzeumot nem alapítanak, kilátástalan országok felemelésén nem munkálkodnak, annyit adnak a köznek vissza, amennyit éppen csak muszáj. A jachtok árnyékában pedig a tehetséges és visszavonhatatlanul fiatal Tompos Kátyának nem jutott állami segítség, hogy egy külföldi kezeléssel még egy esélyt kapjon - és hányan halnak meg, mert elfogy a család pénze, a hatalmasok meg széttárják a karjukat, hogy hát sajnos szankciós infláció, meg hasonló bárgyúságok és gyorsan zsebre vágnak közben néhány milliárdot. Én ismertem a régi rendszerben magasrangú pártfunkcit, tényleg az első vonalból, a gyerekei pont ugyanolyan farmer-Alföldi papucs - kombóban járták ki a gimit, mint én, a csóró. Nem, ők sem nyaraltak a tengerparton, és a lakásuk sem volt palota. A hatvanas-hetvenes években vonattal mentünk üzemi meg szakszervezeti üdülőbe nyaralni a Balatonra (két hétre), ma már az is lutri, hogy jár-e a vonat. Üdülők? Hol vannak már. Mégsem sírom visssza azokat az időket, mert nincsen jó diktatúra, bárhogy is tapsikolnak ma megannyian, hogy végre ők vannak soron. Miért? Eddig ki állt elébük? Csak nem a saját tehetségtelenségük? A diktatúra, az diktatúra, és ha valaki azzal jön, hogy nem, dehogy, hiszen nincsenek fekete autók, akkor sajnos csak annyit tudok válaszolni: a fogyasztói társadalomban nem kell fekete autókat üzemeltetni, elég, ha elveszik az ember egzisztenciáját és vagy lelép az országból, vagy fölakasztja magát, nincs vele gond. Mindig van kétmillió aki tapsol: tapsoltak Horthynak, Szálasinak, Rákosinak, Kádárnak, most meg Orbánnak. Őszintén gratulálok hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése