Ma kilenc éve

Ma kilenc éve kopogtatott nálam a halál, de nem vitt el, mert én voltam az erősebb. Az orvosom szerint egy csoda, hogy túléltem. Nem volt halálfélelmem, egyetlen dolog miatt estem csak kétségbe: mi lesz a gyerekemmel, aki ugyan papíron felnőtt volt már, de valójában még bőven támogatásra szorult. Megúsztam. Időközben ő tényleg fölnőtt, de azért még nem adom meg magam. Ugyanezen a napon egyik nagy kedvencem, Esterházy Péter alulmaradt. A fiam nem merte megmondani, hogy meghalt, mert kiszolgáltatott állapotomban óvni akart. Olvasni nem tudtam, mert nem láttam szinte semmit. Azt hittem, megvakulok. Ez rosszabb lett volna a halálnál is, de ezt is megúsztam. Kilenc év sok idő. Mennyi szépet láttam, mennyi érdekes történt, milyen jó, hogy megéltem ezeket az éveket. Mondhatnm, hogy ha csak ennyi volt, akkor is megérte. De most már mohó vagyok és sokat akarok: látni, érezni, megélni, örülni...és egy kicsit szomorkodni is. Mert ez is vele jár. Ma Esterházyra gondolok, arra a fiatal íróra, akibe tinédzserként egy kicsit talán szerelmes is voltam. De hát kibe legyen szerelmes egy fiatal könyvmoly, ha nem egy szuper tehetséges fiatal íróba? Amikor kiengedtek a kórházból és már biztos volt, hogy látni fogok, elmentem Gannára, a templomba, ahol a családi kriptájuk van. Én így búcsúztam el tőle, bár elfelejteni soha nem fogom, hiszen szinte az összes munkája megtalálható a könyvespolcaimon. Jó, hogy én túléltem és nagyon nagy veszteség, hogy ő nem.