Azeri fiúk

Kilenc éves, én hétnek néztem. Nem tudni miért menekültek el Azerbajdzsánból. Két és fél éve laknak menekültszállón, egy szobában öten. Az anyja fiatal, csöndes asszony, otthon tanár volt. Az apja - még nem láttam, csak mondják -, idős ember, vagy legalábbis úgy néz ki, mintha az volna. Persze lehet, hogy csak a sors gyűrte meg. A srác traumatizált, sokat beszél harcról, fegyverekről, halálról. Ha leckét ír, folyton felugrik, rohan egy kört, össze-vissza beszél megállás nélkül. Olyan mély nyughatatlanságot hordoz magában, amilyet én még nem láttam. Aztán visszaül, dolgozik megint egy percet, majd kezdi előröl. Nem tud kapcsolatot kezdeményezni, sosem néz senki arcára, félrefordítja a fejét, nem tart szemkontaktust. Sokat verekszik, ha úgy érzi, sérelem éri, azonnal visszavág. Persze akkor is, ha nincs igaza. Mivel kicsi és viszonylag gyönge, gyakran marad alul, olyankor megállíthatatlanul sír. Jár pszichológushoz, de csak kéthetente. Mivel némettudása még bőven hagy kivetnivalót, képzelem, milyen hatékony lehet a terápia. De legalább foglalkoznak vele. Volt nekem már régebben, még a Willkommen Klasseban egy azeri fiam. Nem tudta megszokni Berlint, visszavágyott szülőhazájába, bármennyire is nehéz volt ott neki. Az apja drogos volt, meghalt, az anyja még azelőtt elmenekült, hogy az agresszív férfi  agyonverte volna. A srác sosem bocsátotta meg az anyjának, amiért otthagyta. Sok év után történt meg a csonka család egyesítése, de sajnos már későn. Az anya az elhagyott tízéves kisfiú helyett egy dohányzó, iskolakerülő, balhés kamaszt kapott vissza. Sok vita, veszekedés, bútorborogatás és sikertelen békítési kísérlet után (néha forró dróton voltunk a családsegítő munkatársával), a fiú visszament Bakuba.  Azt mondta, katonának áll, harcolni akar. Pedig pontosan tudta, hogy otthon, a bandák között gyakran véres a leszámolás. Ennek a kis kilencévesnek még van esélye, ha megfelelő segítséget kap. Az elmúlt három hónap weddingi iskolai tapasztalatom sajnos azt mutatja, nincs hatékony segítség. Én is azon vagyok, hogy föladom. Továbbra is hiszek az integrációban, ám ahogy ebben az iskolában csinálják (helyesebben nem csinálják), az nem vezet sehová. Amikor erre a kisfiúra nézek, látom azt nagyot is, aki lemondott az anyjáról, a békéről, és a már megszokott rosszat választotta. Ennek a kicsinek van családja, aki törődik vele, de talán nem is értjük, milyen tragédiákon át vezetett az útjuk idáig.
Szegény azeri fiúk, vajon mi lesz velük?

Jaszif hazamegy

Baku - egyszer mindenképpen látni szeretném

Már régen nem írtam Jaszifról, az azerbajdzsánból Berlinbe költözött srácról, aki körül mindig valami balhé keveredett. Anyukája az agresszív, masszív heroinista, amúgy börtönviselt bűnöző apa elől menekült álnéven, Oroszországon keresztül Németországba. Jasziv sosem bocsátotta meg az anyjának, hogy elhagyta. Amikor az apa belehalt az életmódjába, Jasziv azt mondta: úgy érezte, ezzel az anyja is meghalt a számára. Az anya csak az apa halála után merte fölvenni a kapcsolatot a családdal, de még két évnek kellett eltelnie, míg Jaszifot meggyőzte, hogy legalább látogassa meg őt Berlinben. A fiú jött, majd a család rábeszélésére maradt. (Az addig őt nevelő nagyapa és felnőtt bátyja gondolom örültek, hogy a folytonos problémaforrást jelentő gyerektől megszabadultak.) Jaszif élete első tizennégy évében annyi tragédiát, balhét megélt, hogy képtelen volt beilleszkedni egy nyugodtabb, békésebb világba. Az anyja félt tőle, volt, hogy a szomszédok ráhívták a rendőrséget. Így került a gyámügy és a helyi családsegítő központ látósugarába. Én is rendszeresen jártam hozzájuk, a családsegítő is, de viszonylag kevés eredménnyel. Mindennek ellenére én nagyon szerettem őt. Úgy volt, hogy Németország nyugati felére költöznek, így kikerült a suliból is. A költözés elmaradt, ő közben gyakornoknak állt egy fodrászatban. Kerestem neki egy olyan képzési lehetőséget, ahol befejezett alapfokú oktatás nélkül és munka mellett is megszerezhetné a fodrász szakmunkás bizonyítványt. De már nem találtuk meg a régi telefonszámon sem őt, sem az anyukáját. Tegnap fölhívtam a volt családgondozóját, hogy segítsen kapcsolatba kerülni vele, de ő azt mondta, szerinte Jaszif már újra Bakuban van. Újra akkora balhé volt náluk, hogy megint kivonult a rendőrség, a srácot átmeneti ifjúsági szállásra vitték és mindenki - az anyja is - tudomásul vette, hogy haza akar menni és ott katonának állni. Tragédia a tragédiában, hogy az anyuka félig örmény származású, és ugye Azerbajdzsán és Örményország között nincs jó viszony. Jaszif pedig kifejezetten szeretne harcolni, ha kell, ezt már régebben is kifejtette. Egy szó, mint száz: Jaszif azóta már vagy Bakuban van vagy napokon belül hazaérkezik. Ott bekerül egy remek kis bűnözői körbe és az apja sorsa vár rá is. Annyira, de annyira sajnálom...