Már nagyon várom a karácsonyt. Apró ajándékok lapulnak a szekrényben, készülök haza. Barátaim üzenik, jobban járok, ha viszek magammal kristálycukrot. Oké, veszek azt is. Biztos, ami fix, lisztet is pakolok a csomagtartóba. Egy gonddal kevesebb. Aztán olvasom ma a cikkeket a benzinhiányról. Abból sajnos csak annyit tudok magammal vinni, amennyi a tankba fér, és azt is elhasználom útközben. Rendben, Szlovákiában az utolsó kútnál még megtankolok, aztán csak elég lesz, míg otthon leszek. Amúgy elég fura azt olvasni, hogy itt, a rohadó nyugaton nagyon nagy ellátási problémák vannak. Szombaton tankoltam: begurultam az egyik Aral kútra, ahol rajtam kívül senki sem volt. Az igaz, hogy nem 480 forint volt (a nem létező) benzin, hanem 1,79 Euró. De a pedagógusi fizetésem sem annyi, mint az otthoniaknak, szóval kifizettem, és körülbelül öt perc alatt végeztem is. Azt hiszem, még egyszer körbekérdezek, mert lehet, hogy vannak még hiánycikkek otthon. A kocsi mindent elvisz, nem probléma, nem szeretném otthon azzal tölteni az időt, hogy a drága benzinnel alapvető élelmiszerek után kutatok. Amikor először léptem nyugati földre (jó régen volt, még a nyolcvanas években), csak bámultam, hogy itt aztán tényleg minden van. A kilencvenes évek elején nem gondoltam, hogy lesz majd a generációmból egy banda, amelyik visszakormányozza az országot abba az állapotba (na jó, ez azért persze túlzás, de ők is folyton ilyenekkel élnek), amitől szabadulni akartunk. Én szégyellem magam helyettük.