Ezen a képen van valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Még a nyáron történt, hogy ellátogattunk Hamburgba is. Fotózgattunk, nézelődtünk. Aztán később otthon nekiálltam földolgozni a képeket. Az egyik közülük egy vízben tükröződő, irodának tűnő, egykor talán valamilyen ipari funkciót betöltő épületet örökített meg. Ahogy belezoomoltam, Antonioni Nagyítás című remek filmje ugrott be (Cortazar hasonlóan nagyszerű novellája - legendás Európa zsebkönyv sorozat - alapján készült). A képen az egyik ablakban egy kicsit elhúzták a függönyt, és igen, egy pucér pasi álldogál ott. A következő fotón még látszik, ahogy viszalép az ablaktól és tényleg nincs rajta ruha. Rejtély, hogy mit keres valaki fényes nappal pucéran az ablakban. Ha csak félig olyan tehetséges lennék, mint Cortazar, biztosan érdekes novellát kanyaríthatnék a jelenségből. 

Rokkantkártya

Kipróbáltam, működik. Magyarul borzasztóan hangzik, hogy súlyosan fogyatékos vagyok, de valahogy a német "Schwerbehinderung" nekem mégsem olyan szörnyű. A cukorbetegségemre kaptam. 2016-ban tört rám hirtelen az 1-es típusú cukorbaj, annak minden borzalmával: napi többszöri inzulininjekció, táplálkozási korlátozások, rosszullétek, hogy a következményektől való félelemről már ne is szóljak. Folyamatosan orvosi ellenőrzés alatt állok, mindig észnél kell lennem, számolnom kell a szénhidrátokat, figyelnem kell, nehogy leessen, túlzottan fömenjen a vércukorszint. Ha valami, hát ez tényleg probléma. Az oka nem ismert, elvileg fiatalon jön elő, talán még hálás is lehetek a sorsnak, hogy csak ötven fölött lettem gyógyíthatatlan beteg. Ez van. Az iskolában szóltak, hogy próbáljam meg ezt a fogyatékossági státuszt megszerezni, mert bizonyos kompenzációkkal jár. Online intéztem mindent, beadtam a papírokat, az orvosom megírta a szakértői jelentést, és minden gond nélkül megkaptam a kártyát. Ez adókedvezménnyel jár, nem kell a suliban a szünetekben ügyelnem, hetente két órával kevesebbet kell tanítanom és számos kulturális intézménybe olcsóbb jeggyel mehetek. A slusszpoén az, hogy 2016-ig  visszamenőleg megkaptam azt az adórészt, amit nem kellett volna befizetnem. Talált pénz, nyaralásra fogom költeni. Persze szívesen lemondanék minderről, ha újra egészséges lehetnék, de nincs visszaút: a kártyán is az áll, hogy örökre szól. Nos, a múlt héten próbáltam ki először, amikor a barátnőmmel elmentünk tulipánokat nézni és fényképezni a Britzer Gartenbe. Nem volt túl szép az idő, elmentem ma újra. Ma végre kisütött a nap, voltak is rendesen. Azt sosem fogom megérteni, hogy a nyugdíjas csoportok miért a hétvégét választják a kirándulásra, mikor hétközben nekik is kényelmesebb lenne a sokkal üresebb parkban. A tömeget leszámítva - és azt, hogy eddig még nem sikerült a tönkre ment objektívet megjavíttatni - nagyon klassz volt. 

Első bénázásom

Figyelem, a felarat és a keret színe a csiga zöldje. Mert arra is rájöttem, hogy kell színt átvenni. Az ablakok még nem igazán fedik a hátteret, de majd legközelebb....Van időm

Photoshop tanfolyamra járok és rettenetesen élvezem. Igaz, hogy többször nem voltam, mint igen, mert hát ugye valamennyit azért dolgozom is, mégis nagyon sok mindent tudok már. És persze most látom csak, hogy mennyi mindent meg se fogok tanulni. Letöltöttem az új verzió tesztváltozatát, amit 30 napig használhatok ingyen. Szerintem utána valahogy biztosan megveszem, mert ennél jobb mókát el se tudok képzelni, mint képekkel játszani. Hogy semmi esztétikai érzékem nincs? Na és? Mindig valami olyasmit tanulok, amihez  rémesen béna vagyok. Így lettem cukrász, a finom és ronda sütemények szakértője. Most így leszek képszerkesztő: lelkes amatőr. Ilyenkor szoktam azt mondani: még mindig jobb, mintha innék....:)

Egy cica, egy baba, két halott lány

Kép, szöveg nélkül

Mellbevágott a facebookon egy fotó: két akasztott  lány fényképe. A történet egyszerre tragikus, szomorú és felfoghatatlan: erőszak, gyilkosság. Sajnos, Indiában nem ritka a nők elleni erőszak, akár a legsúlyosabb kimenetellel is és - megint csak sajnos - máshol is gyakori. Szomorú, hogy megesett, hogy bármikor újra megeshet. Borzasztónak tartom, hogy megtörténhetett, mélységesen együtt érzek a lányok családjával, ismerőseivel és példás büntetést kívánok az elkövetőknek: nálam utóbbi életfogytig tartó fegyházat jelent. Ám azt sem tudom elfogadni, hogy ebben az egyre inkább virtuális világban ilyen egyszerűen teszik ezt a tragédiát közszemlére: valaki föltölt egy fotót (meggyőződésem, hogy teljesen jogszerűtlenül) az internetre, s utána már kontrollálatlanul megy körbe a kép. Biztos vagyok benne, hogy még évek múlva is találkozunk majd vele. Mire jó ez? Hol vannak a személyiségi jogok, hol a kegyelet az együttérzés? Mit szeretnének elérni azok, akik továbbküldik a képet? Totál abszurd, hogy cicás, kutyás, kisbabás, virágoskertes képek és csúcsgiccs idézetek közé sorolják be egy ilyen borzasztó tragédia sokkoló fotóját. Ezzel - pont úgy, mint az indiai kasztrendszer - leértékelik az áldozatokat. Tárggyá degradálják őket. Sztorit csinálnak belőlük. Elfogadom, hogy létezik olyan tér és idő, amikor helye van egy ilyen fotó közzétételének- kellő megalapozottsággal, komolysággal, a téma átgondolt fölvezetésével és feldolgozásával. És persze a választás megadásának lehetőségével, hogy az ember szeretné-e megnézni vagy sem. De ezt a "tálalást" kikérem magamnak. Az áldozatok nevében is.