Felvilágosítás a berlini iskolákban

Otthon ezért keresztre feszítenének, Berlinben kötelező harmadik és hatodik osztályban a szexuális fölvilágosítás - természetesen életkornak megfelelően. Mindehhez megvannak a megfelelő könyvek, segédanyagok. Én idén két hatodikban tanítok NaWi-t, azaz integrált természettudományokat. Az utóbbi órákon foglalkoztunk a szexualitás különböző kérdéseivel. Persze, hogy volt kis zavar, kuncogás, piros arc is, de a gyerekek valójában már nagyon várták a témát, ahogy  a szülők is. Amikor tanárként kezdtem itt dolgozni, először harmadikban tanítottam környezetismeretet. Az első szülőin az első kérdés a felvilágosítás volt és nagyon örültek a szülők, hogy benne van a tervben a téma. Hatodikban tartottunk olyan órákat is, amelyeken a fiúk a férfi szociális munkással, a lányok pedig velem beszélgettek az intim témákról, amikről nem szerettek volna egymás előtt megszólalni. A lányoknak volt mesélni valójuk bőven.  Elszomorító, hogy mennyire ki vannak még mindig szolgáltatva a beszólásoknak, a nyomulásnak, akár a tettlegességnek is. Itt nagyon fontos téma az, hogyan kell és szabad nemet mondani, hogy a testük csak az övék, és senki nem tehet vele az ő engedélyük nélkül semmit. Szóba kerül a szexuális sokféleség is, és - esküszöm - ez nem homoszexuális propaganda, hanem az élet teljesen normális része. Még nem hallottam az iskolai felvilágosítás miatt "megb*zult" gyerekről. Ha nem lett volna otthon a Pride körül ekkora hercehurca, eszembe sem jutott volna erről írni, itt annyira természetes ez. De hát a magyar kormány ebből is csak a saját politikai hasznát szerette volna lefölözni, és hála istennek jól melléfogott. Gondolkodtam, hogy haza megyek "tömeget képezni", de képtelen lettem volna ezt így a tanév vége felé megszervezni, ezért csak innen figyeltem, ahogy a barátaim, idős és fiatal emberek iszonyatosan nagy számban beintettek ennek a romlott hatalomnak. Pogány Judit szavalata alatt  - mi tagadás - elsírtam magam. Jó lenne újra egy normális országban élni - jó lenne, ha legalább majd  hamarosan, nyugdíjasként újra otthon élhetnék. 

Élethalálharc

Orbánnak mennie kell, ez nem kérdés,. Ez a minimum, de nem elégséges forgatókönyv. Orbán egy felfuvalkodott, ügyes kupecpolitikus, aki bármit, bárkit, bármennyiért ad-vesz, ami hatalomban tartja. Dicsfényre vágyik és a körülötte sertepertélő farokcsóválók elhitették vele, hogy tévedhetetlen, egy utcai harcos, egy vátesz, egy hős, aki nem fél senkitől és semmitől - testőrei gyűrűjében. Egy ideje a fejében él, talán el is zárják a valóságtól. Egy olyan embertömeg termelte ki, amelyik nem szeret, nem akar és/vagy nem tud gondolkodni. Maslow-piramis, legalsó szint. Egy társadalom szégyene, hogy annyian rekedtek itt meg. Az országnak Orbán kellett, amíg megfizethető volt a tej, a kenyér, meg a sör. Már nem az, így sokan elfordultak királyuktól és új vezér után ácsingóznak. Aki természetszerűen megjelent. Ez egy ilyen rendszer, ilyen világ, erre szocializálták az embereket: kiszervezik a politikát, a közügyek megoldását, a gondolkodást, az állampolgár (bár lenne polgár, de hát nem az) pedig voksol négyévente és kész. Az új vezér fiatal, dinamikus, friss és tudja, mit kell mondania. Láttunk már ilyet. Megindult körülötte a nimbuszképzés. És egyre többen, egyre agresszívebben, vakhittel agitálnak mellette. Kialakult körülötte is egy bázis, amelynek tagjai pont ugyanúgy képtelenek a párbeszédre, könyörtelenül fújják a magukét, nem hallgatnak semmilyen intő jelre, kérlelhetetlenül térítenek és kérnek számon mindenkit - a független sajtót is - amiért nem 0-24-ben a feltörekvő vezérrel foglalkoznak. Pont olyan gyűlölködők ők is, mint a másik oldal. Persze védekezhetnek azzal, hogy csak azért, mert Orbánnak most már tényleg mennie kell, különben Magyarországnak vége. Igazuk van. De pont ugyanolyan attitűddel, mint amilyennel már romlásba vitték oly sokszor ezt a kis országot, nem érdemes semmilyen újba belekezdeni. Tudjuk, mi lesz a vége. Aki harsogva röhög a melltartó nélküli nénin, attól hogy várjuk el, hogy megértse a vidék testi-szellemi nyomorát. És ha nem érti, hogy fog változtatni ezen a becsontosodott állapoton. Sehogy. De hát nem is ez a cél. A cél mindössze annyi, hogy azok helyett, mi legyünk hatalmon. Nekünk álljon a zászló és a többieknek legyen kuss. Jó lenne Magyar Péter fejébe látni, hogyan gondolkodik ő valójában. De közben mi, akik sok ezren, tízezren itt állunk középen és megpróbáljuk tisztán látni és érteni a folyamatokat, egyre inkább depresszióba zuhanunk: nem látszik a kilábalás. Persze lehet, hogy a vidéken szerveződő tömegek végre fölfogják: az ő kezükben van a saját sorsuk, és nem engedik meg, hogy egy új polulista vezér elvegye tőlük a döntés jogát. Izgalmas idők, óriási téttel. Jó lenne, ha a politika végre az lenne, ami: közös ügyeink megoldása, nem pedig élethalálharc. 

Zsebtolvaj

Azt hitted, hogy a jóakaród, a barátod, az apád, a bátyád, a legkedvesebb tanárod. Rendszeresen megkeresett, szépeket mondott, dícsérte a frizurád, az alakod, értékelte, hogy szorgalmas vagy, jó tanácsokkal látott el. Ha kételyeid voltak, mindig eloszlatta.  Atyáskodva figyelmeztetett, hogy kit kerülj el, ha jót akarsz magadnak, kire ne hallgass. Elmagyarázta, honnan ismered föl, ha valaki hazudik neked. Föl se tűnt, hogy egyre közelebb jön hozzád. Érezted pálinka szagú lehelletét, amikor szeretetéről biztosított. Sokáig nem vetted észre, hogy el-eltűnedeznek dolgaid, a pénzed is megcsappant, de mindig csak néhány bankó volt a veszteség és meggyőzted magad, hogy biztosan rosszul számoltál. Éppen a szomszéd zűrös ügyeiről mesélt neked, amikor valamit hirtelen a zsebébe gyömöszölt. Furcsa érzés lett úrrá rajtad. A farzsebedhez kaptál, de nem volt benne a pénztárcád. Mindened elveszett: a bankkártyád, a teljes havi fizetésed, a jogosítvány, a személyi igazolvány, az identitásod, ráadásul még az a kétszáz euró is, amit a legutolsó horvát nyaraláson spróroltál meg. Úristen - kiáltottál föl - ellopták!  Csak egy pillanatra jött zavarba, nem volt több, mint egy gyors színváltozás az arcán, s már kiáltott is: - Ott fut a tolvaj, nézd, arra rohan. Hátra fordultál, de csak egy öregurat láttál, amint botjára támaszkodva bandukolt a járdán. - De hiszen az menni se tud - ellenkeztél. - Nem, nem ő, hanem a másik - mutatott a távolba. Egy szürke, homályos alak távolodott, valami levitézlett udvari bolond. Ő biztosan nem lehetett. Mikor visszafordultál, hideg verejtékkel suhánt át rajtad a felismerés. Már tudtad, kinél van mindened. Rendőr után kiabáltál. Meg is állt egy kék-fehér autó abból is ő, a barátnak hitt tolvaj szállt ki. Már ketten voltak. A torkodban dobogott a szíved, szédültél és az ájulás kerülgetett. Orvost akartál hívni, de a 112-t is ő vette föl. Egy csapat fiatal közeledett, tőlük vártál segítséget, de rád se hederítettek. Boldogan szelfiztek megrablóddal. - Ezt nem úszod meg - ordítottad és rohanni kezdtél. Tolvaj, tolvaj! - kiabáltál megszállottan, de az emberek értetlenül húzódtak félre az utadból. Még sosem érezted magad ennyire egyedül. Hazatámolyogtál, lefeküdtél és a fal felé fordulva bámultál a semmibe, amikor megszólalt a csöngő. Az ajtó előtt egy házaspár állt három kisgyerekkel. - Ezt a lakást utalták ki nekünk - néztek rád kedvesen. - Mikorra tudja kiüríteni? Néhány másodpercig üres tekintettel álltál egykori életed díszletei között, majd elindultál a kertbe, hogy kiegyenesítsd a kaszát. 

Erkölcs? Kötelesség?

"Gyulay Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) új elnöke szerint Magyarország erkölcsi kötelessége, hogy pályázzon a 2036-os nyári olimpia megrendezésére" - olvasom a hírekben. Na igen, tulajdonképpen az olimpia megrendezésén kívül már mindent megoldott a szuperkormány: nincs lakhatási válság, sem alultáplált (értsd: rosszul, egészségtelenül táplálkozó) gyerek, felnőtt. Idős emberek már régen nem fáznak télen, a kórházak tiptopp állapotban vannak, a várólisták csupán a Gyurcsány-kor lehangoló emlékei. Nem jön ki magyar fiatal nyelvtudás nélkül a középiskolából, sőt, az iskola  a társadalmi felemelkedés legfontosabb színhelye lett a pedagógusok óriási anyagi és erkölcsi megbecsülésének köszönhetően. Az államadósságot régen visszafizettük, a gazdaság olyan szilárdan áll a lábán, mint az Orbán lány a sajátján. A forintot mesterségesen kell gyengíteni, hogy az euró szégyenben ne maradjon mellette. Tényleg nincs már más tennivalónk mint egy olimpia megrendezése, és talán a tengerünk jogos visszaszerzése. Bár az utóbbi kevésbé fontos mint az a nagy sportesemény, amely egészen biztosan gigászi nyereséget hozna az országnak. Persze nem ez a fő szempont, hiszen a kamara elnökétől tudjuk, hogy nem a pénz a munkavégzés fő mozgatórugója, a bankbetét főként az öregeket érdekli. Ebben lehet valami, hiszen ezt látjuk lassacskán szépkorú politikusainkon is. 

A magyar ló

 

Ez egy szlovén szobor   

Már régen elfelejtettem, hogy 1989-ben írtam egy ilyet is. Az akkor induló Kapu folyóiratba küldtem be és legnagyobb meglepetésemre meg is jelent. Azt hiszem, ez volt az első cikkem. Véletlenül akadtam rá. Nagyon sok idő telt el, de lényegében nem sok minden változott azóta.

"Elképzelem a fehér lovat, ahogy fejét búsan lógatva áll a pusztában — sörényébe nemzetiszín pántlika fonva, homlo­kán koronás címer — és nem érti, mi zajlik körülötte.

Élete során sok mindent átélt már. Volt harci mén, ko­ronázási menet tagja, államfői beiktatás fontos szereplője, szántott is, ha úgy hozta a szükség. De éjszakánként, amikor elcsöndesedett a világ, és legfeljebb a kutyák vonítottak a teliholdra, a magyar ló arról álmodott, hogy igazi lovasa tá­mad, aki értőn fölszerszámozza, a hátára pattan, vágtat vele egy keveset, s futása végén alaposan megcsutakolja, vi­zet és illatos szénát tesz eléje.

Régen várja már lovasát a magyar ló, de csak istálló­mesterek jöttek, istállómesterek mentek, s mindegyik meg­változtatta az addigi rendet. Hol nem kapott elegendő abra­kot, de elvárták tőle, hogy hajnaltól estig húzza az igát, hol azzal fenyegették, hogy virslit csinálnak belőle — sok társá­val meg is tették —, hol hónapokon át ízletes zabbal tömték, hogy majd kibújt a bőréből, de a karámba zárták, s nem en­gedték még ügetni sem.

Jöttek önjelölt lovasok is, akik sorra elvétették a nyer­get, és rendre átestek az egyik oldalról a másikra. Szegény magyar ló már azt sem tudta biztosan, van-e neki háta. A két oldal, a jobbról balra és balról jobbra esés fontos kellékei léteznek, de a hát, a tető, ahol magabiztosan ülni kéne és tenni, amit egy lovon tenni kell, bizonytalan.

De mindebbe beletörődött már a magyar ló. Ha türel­mesen várt, előbb-utóbb jutott abrak a számára, időnként meg is futtatták, virsli sem lett belőle. Éldegélt az istálló ho­mályában, unott egykedvűséggel morzsolta lónapjait.

Aztán ismét jött egy új istállómester, és a magyar ló tudta, hogy új körülmények keletkeznek. Eleinte minden nagyon tetszett neki. Földíszítették, megsimogatták, meg­ígérték, hogy minden sokkal szebb, és jobb lesz ezután. En­ni is kapott, futni is engedték, örült, hogy megérte ezeket a napokat. De mint minden új időszak, ez is hamar megválto­zott. Az istállómester egyre gondterheltebb arccal járkált a bokszok között. Az abrak minősége is romlott. Időnként el­tűnt közülük néhány társuk, nem tudták, hogy eladták-e őket, vagy egyéb felhasználásra kerültek. 

És elkövetkezett az a reggel, amikor eloldozták béklyói­kat, kinyitották az istálló ajtaját, és azt mondták, menjenek, gondoskodjanak magukról ezután. Ahányan voltak, annyi­felé szaladtak. Eleinte boldogan vágtáztak a pusztában, le­gelésztek, és örültek a szabad életnek.

Csakhogy beköszöntöttek a nehezebb idők, éjszaka csí­pős hideg volt, s napokig csak kórót találtak. Fiatalabb tár­sai beálltak a cirkuszba, és bóbitával szaladgáltak esténként a porondon. De a magyar ló egy kicsit már fáradt volt ehhez. Hiányzott neki az istálló meghitt biztonsága. Nem értette, mi történt, hiszen ő soha nem evett többet, mint amennyit elé tettek. Nem lázadozott sorsa ellen, tűrt eleget életében.

A magyar ló — bár megtehetné — nem nyargalászik többé. Csak álldogál a pusztában, lógatja fejét, és tudja, hogy még nincs vége." (1989)

Üzenet

Soros

Soros, Soros,

Soros, Soros, Soros

Soros, Soros, Soros, Soros

Soros, Soros, Soros, Gyurcsány,

Soros, Soros, Gyurcsány, Gyurcsány,

Soros, Gyurcsány, Gyurcsány, Gyurcsány,

Gyurcsány, Gyurcsány, Gyurcsány, Gyurcsány,

Gyurcsány, Gyurcsány, Gyurcsány, Soros,

Gyurcsány, Gyurcsány, Soros, Soros,

Gyurcsány, Soros, Soros, Soros,

Soros, Soros, Soros, Soros,

Soros, Soros, Soros,

Soros, Soros,

Soros

Mindegy, hogy hányadik...

A dolgok Magyarországon nem változnak 

Nekem ez a dal jutott az eszembe:
"Csavargók voltunk egykoron, 
kerestünk szállást Siófokon, 
s mert van szállás, hogyha az ember keresi, 
megtudtuk, Jutkának nincsenek épp ott a szülei. 
Megszálltuk házát, egy tucat, 
s ha tizenkét fiú jól mulat, 
hát összetör bútort, poharat és ablakot, 
és mindent kidobál, míg csak Jutka marad végül ott. 
S mert Jutka maradt végül ott, 
Tizenkét fiú sorsot húzott, 
hogy ki légyen első és ki légyen utolsó, 
ki légyen első, ki légyen utolsó. 
Tucatból voltam nyolcadik, 
és aki már tucatkodik, 
bármit is csinálnak, ott van a többi közt, 
bárhogyan fél is, ott van a többi közt. 
Csak egyet nem értek azóta se, 
csak egyet nem értek azóta se, 
láttam az arcát, nem sírt és nem nevetett, 
láttam azóta azt az arcot eleget. 
Azóta lett egy Moszkvicsom, 
jó kocsi, nincs vele sok bajom, 
múlt héten munkába menet a piros lámpánál, 
igen, múlt héten munkába menet a piros lámpánál 
kinézek jobbra, egy busz megáll, 
mellette ö, nyakán valami sál, 
hogy ismert volna fel egyet a tizenkettő közül, 
éppen a nyolcadikat a tizenkettő közül. 
Este feleségem kérdezett, 
bolond vagy, miért bántod a gyereket, 
erre valamit mondtam, hogy ebben a lakásban már nem lehet élni sem, 
hogy ebben a lakásban már nem lehet élni sem. 
Tucatból vagyok nyolcadik, 
és aki már tucatkodik, 
bármit is csinálnak, ott van a többi közt, 
bárhogyan fél is, ott van a többi közt." 
Bereményi Géza

Vérnagyi

Rossz kezekben veszélyes eszköz

Megpróbálom elképzelni, ahogy kalácsot süt az unokáinak, gyerekkori csínytevéseiről mesél és szeretettel megsimogatja a kicsik haját. Megpróbálom, de nem megy. Nem is tudom, kit sajnálok jobban: a gyerekeket, akik életéből kimarad a nagymama, helyette egy acsarkodó, saját levében ázó gyűlölethalmazt kapnak, vagy a vérnagyit, aki belemerevedett vélt vagy valós sérelmeibe. Fogalmam sincs, mi történt vele, miért haragszik ennyire. Biztosan nagy trauma érte. Ok nélkül nem, csak végső tehetetlenségében köpköd az ember.  A Kossuth téri vérnagyi rosszkor köpött és persze rossz helyen. Ha egy romatelepen  teszi ugyanezt, simán megússza. Akkor az államelnök sem szónokol ilyen fennkölten az emberi méltóság mellett. A vérnagyit most megbüntetik, ami majd tovább szítja indulatait. Ezentúl többszörös áldozatnak érzi magát, és valahol az is. Hiszen fölbujtói,  akik hol megafonnal a kezükben óbégatva, hol vasalt öltönyben a Parlamentben szónokolva, hol kétértelmű sajtónyilatkozatokat harsogva tartják életben dühét, mossák kezeiket. Ők nem köptek, nem lökdösődtek, sőt, mélyen elítélik az ilyesmit. Olyan ez, mint amikor a nagytestvér a buta kicsivel cseneti el a kamrából a csokit, vele húzatja ki a frissen elültetett tulipántöveket és a szülői feddésre ártatlan szemekkel néz csak: nem én voltam. A buta vérnagyi kiváló eszköz a körmönfont és aljas politika kezében. Megszámolni sem tudom, hány vérnagyit láttam az utóbbi években: ilyen-olyan menetekben, tüntetéseken, szupermarketekben, villamoson, kórházak várótermeiben...A vérnagyik köztünk járnak. Ki állítja meg őket?