Ha elfogynak az érvek: Tölteni, lőni!

Az érvek persze nem most fogytak el, nincsenek azok már régóta. Mert azért lássuk be, hogy a "Gyurcsány, Soros (meg a fia), Brüsszel, migráns" észnélküli és egy levegővel elsorolt főnévhalom nem nevezhető érvnek. A "megvédjük a családokat", meg a "meleglobbi" pedig kényes téma lett az utóbbi hónapokban. Kussolt is Orbán, pedig valódi kérdésektől évek óta nem kell tartania. De mégiscsak választási kampány indult, ami, még akkor is, ha ez nem őfensége hatalmára veszélyes, hordoz magában kihívásokat. Ilyenkor illik megszólalni. Bevallom, képtelen vagyok egy pénteki Orbán kinyilatkoztatást meghallgatni, védem az amúgy is magas vérnyomásom. Hülyeségeket hallok mindenfelé, eggyel többre nincs szükségem. De erre az idézetre fölkaptam a fejem: "Kampány van, nem spekulálni kell, hanem tölteni, lőni, tölteni." Magyarról magyarra fordítva: Ne gondolkodj, semmisítsd meg! Hogy kit? Hát akit a Karmelitában kijelölnek. A muníciót is megadják hozzá, ennél gyúlölködőbb az én életemben nem volt az ország. Ami azért is szomorú, mert egy önmagát kereszténynek nevező párt (?) asszisztál büszkén mindehhez. És a hívek nem gondolkodnak, hanem - egyelőre csak verbálisan - de nekiállnak a megsemmisítésnek. Az ő Istenük óvja meg ezt az országot, ha ez tettleges erőszakba fordul. Nem vagyunk messze ettől. 

Pedig hogy várhatta

Félmeztelenül futott fel egy nő a cannes-i vörös szőnyegre a nagy bevonuláskor, testén  ukrán zászló, vért imitáló vörös festék és felirat: "Álljatok le a megerőszakolásunkkal"! Az oroszok ukrajnai rémtetteire hívta föl ez a különös akció a figyelmet. Természtesen magyar honpolgáraink ezt sem hagyták szó nélkül. Nálam az a férfi verte ki a biztosítékot, aki így kommentálta a hírt: "Senki sem akart vele erőszakoskodni, pedig hogy várhatta." Amikor az ilyen alpári beszóláshoz fogatlan és fogalmatlan embert társítunk, sokszor bizony nagyot tévedünk. A pasi  - megnéztem a profilját - saját meghatározása szerint ifjúkora óta foglalkozik vallásfilozófiával, eszmetörténettel és társadalomtörténettel, a Kalligram májusi számában jelent meg cikke. Ez az úr (vagy inkább csak férfi) valószínűleg képzett, olvasott, feltehetően ismeri a forráskritika fogalmát is és elvileg sokoldalúan tájékozott. Mégis így gondolkodik egy nőről, aki egy olyan borzalmas jelenségre hívja föl a figyelmet, amitől ma is rengeteg ukrajnai lány, asszony, néni és - mint olvasom - kisfiú, férfi szenved. Nem tudok más mondani, mint azt:  beszélgessen már el a poszt írója a feleségével, a lányával, unokájával, édesanyjával, nővérével, a fiával, a szomszéd gyerekkel, a könyvtáros nénivel, hogy mit gondolnak ők az erőszakról. Mert kétségünk ne legyen affelől, hogy a nemi erőszak csupán és nagyon durván erőszak és semmi szex. 

Mindegy, hogy hányadik...

A dolgok Magyarországon nem változnak 

Nekem ez a dal jutott az eszembe:
"Csavargók voltunk egykoron, 
kerestünk szállást Siófokon, 
s mert van szállás, hogyha az ember keresi, 
megtudtuk, Jutkának nincsenek épp ott a szülei. 
Megszálltuk házát, egy tucat, 
s ha tizenkét fiú jól mulat, 
hát összetör bútort, poharat és ablakot, 
és mindent kidobál, míg csak Jutka marad végül ott. 
S mert Jutka maradt végül ott, 
Tizenkét fiú sorsot húzott, 
hogy ki légyen első és ki légyen utolsó, 
ki légyen első, ki légyen utolsó. 
Tucatból voltam nyolcadik, 
és aki már tucatkodik, 
bármit is csinálnak, ott van a többi közt, 
bárhogyan fél is, ott van a többi közt. 
Csak egyet nem értek azóta se, 
csak egyet nem értek azóta se, 
láttam az arcát, nem sírt és nem nevetett, 
láttam azóta azt az arcot eleget. 
Azóta lett egy Moszkvicsom, 
jó kocsi, nincs vele sok bajom, 
múlt héten munkába menet a piros lámpánál, 
igen, múlt héten munkába menet a piros lámpánál 
kinézek jobbra, egy busz megáll, 
mellette ö, nyakán valami sál, 
hogy ismert volna fel egyet a tizenkettő közül, 
éppen a nyolcadikat a tizenkettő közül. 
Este feleségem kérdezett, 
bolond vagy, miért bántod a gyereket, 
erre valamit mondtam, hogy ebben a lakásban már nem lehet élni sem, 
hogy ebben a lakásban már nem lehet élni sem. 
Tucatból vagyok nyolcadik, 
és aki már tucatkodik, 
bármit is csinálnak, ott van a többi közt, 
bárhogyan fél is, ott van a többi közt." 
Bereményi Géza

Egy cica, egy baba, két halott lány

Kép, szöveg nélkül

Mellbevágott a facebookon egy fotó: két akasztott  lány fényképe. A történet egyszerre tragikus, szomorú és felfoghatatlan: erőszak, gyilkosság. Sajnos, Indiában nem ritka a nők elleni erőszak, akár a legsúlyosabb kimenetellel is és - megint csak sajnos - máshol is gyakori. Szomorú, hogy megesett, hogy bármikor újra megeshet. Borzasztónak tartom, hogy megtörténhetett, mélységesen együtt érzek a lányok családjával, ismerőseivel és példás büntetést kívánok az elkövetőknek: nálam utóbbi életfogytig tartó fegyházat jelent. Ám azt sem tudom elfogadni, hogy ebben az egyre inkább virtuális világban ilyen egyszerűen teszik ezt a tragédiát közszemlére: valaki föltölt egy fotót (meggyőződésem, hogy teljesen jogszerűtlenül) az internetre, s utána már kontrollálatlanul megy körbe a kép. Biztos vagyok benne, hogy még évek múlva is találkozunk majd vele. Mire jó ez? Hol vannak a személyiségi jogok, hol a kegyelet az együttérzés? Mit szeretnének elérni azok, akik továbbküldik a képet? Totál abszurd, hogy cicás, kutyás, kisbabás, virágoskertes képek és csúcsgiccs idézetek közé sorolják be egy ilyen borzasztó tragédia sokkoló fotóját. Ezzel - pont úgy, mint az indiai kasztrendszer - leértékelik az áldozatokat. Tárggyá degradálják őket. Sztorit csinálnak belőlük. Elfogadom, hogy létezik olyan tér és idő, amikor helye van egy ilyen fotó közzétételének- kellő megalapozottsággal, komolysággal, a téma átgondolt fölvezetésével és feldolgozásával. És persze a választás megadásának lehetőségével, hogy az ember szeretné-e megnézni vagy sem. De ezt a "tálalást" kikérem magamnak. Az áldozatok nevében is.

Menekülttábor - az idegen és az erőszak

Oldja meg más

Megállapodás született Vámosszabadi és a Belügyminisztérium között a menekülttábor ügyében – olvasható a sajtóban. Egyelőre ideiglenes jelleggel nyílik meg a tábor. 2014-ben újra áttekintik a helyzetet és döntenek a befogadó-központ jövőjéről. A Szlovákia közelében elhelyezkedő település lakói mindent megtettek, hogy ez az intézmény ne náluk nyíljon meg. Talán annak örültek volna a legjobban, ha sehol sem létesül ilyen jellegű tábor, sőt, valószínűleg sokak szerint a legjobb az lenne, ha egyáltalán nem érkeznének menekültek az országba. Nehéz kérdés. Kizártnak tartom, hogy a magyar lakosság ne érezne szolidaritást a háború sújtotta övezetek áldozataival. Nem hiszem, hogy a magyar emberek szíve nem szorul össze, amikor éhező gyermeket, fiát-lányát sirató szülőt, öldöklést és halált lát. Szegények – gondolják, aztán, amikor az ő házuk közelében szeretnék elhelyezni ezeket a „szegényeket”, az utcára vonulnak. Nem azért, mert érzéketlenek és gonoszok, hanem azért, mert az országban az utóbbi években eluralkodott az erőszak és azt hiszik,  az idegenek  veszélyt jelentenek. Amikor erőszakról beszélek, elsősorban nem lopásra és rablásra gondolok, bár Pintér háza táján is van még bőven dolog, hanem a közbeszédben, a politikában, a médiában tomboló erőszakra: amikor az a hír, ha valakit megöltek, megerőszakoltak, megloptak, elütöttek, amikor a hatalom büntetéseken keresztül, fenyegetőzve kommunikál azokkal, akiket szolgálniuk kellene. Amikor a hajléktalanság problémáját, a drogfüggők szenvedélybetegségét, a boltban egy szelet csokit ellopó kissrác tévedését megértés, kezelés, együttérzés – na és persze keresztényi megbocsátás – helyett börtönnel próbálják megoldani. Amikor azt hiszik, a három csapás törvénye csökkenti a bűnözést, a mélyszegénységben élők megbélyegzése növeli a munkavállalók számát, a betegek ellátásból kiebrudalása serkenti a gazdaságot, akkor valódi megoldás helyett erőszakhoz folyamodnak – és óriásit tévednek.  Amikor egy miniszterelnök kokit és sallert emleget egy olyan szervezetről beszélve, amelyiknek az ország is teljes jogú tagja, talponállói színvonalú példát mutat arra, hogyan kell - szerinte - a problémákat kezelni. Beszélgetés helyett veszekedés van, érvek helyett parancsszó, együttműködés helyett hatalommal visszaélés. A vámosszabadiak minden idegenben terroristát, alkoholistát, erőszaktevőt – egyszóval bűnözőt látnak, akiket távol kell tartaniuk szeretteiktől, békés otthonaiktól. Pedig ha tudnák, hogy a nemi erőszaktevők  többsége ismerős, rokon, az agresszió családon belül a leggyakoribb, a magyarok élen járnak az alkoholizmusban, ha elfogadnák, hogy különböző kultúrák és vallások képviselői is azonos alapértékekben hisznek, másként gondolkodnának. De nem tudják. Ha a közszolgálatiság nem az uralkodó párt politikai propagandáját jelentené, hanem valódi, érdemleges, tényszerű és elfogulatlan információkat kínálna - legalább az arra hivatott média -, akkor talán valamelyest csökkenne az előítélet is. Ne legyenek illúzióink: a gyerekkorba magukba szívott nézetek nehezen változtathatóak meg. Ehhez hosszú, türelmes, kitartó munkára volna szükség és nyitott pedagógusokra, képzett újságírókra, értelmes politikusokra, hívő lelkészekre, papokra...
Én értem miért viselkednek így a vámosszabadiak: tudatlanok, ezért félnek.  Úgy reagálnak, ahogy vezetőiktől tanulták: hárítanak és fenyegetőznek.  Az „idegen” problematikája nem egyszerű. Az ismeretlentől mindenki fél, ez normális. Ha valaki "más" - és ez jelenthet ma Magyarországon romát, liberális gondolkodásút, meleget -, azt szinte büntetlenül lehet szidni, pellengérre állítani, megbélyegezni. Mi jön ezután? Allport skálája szerint (1. szóbeli előítéletesség, 2. elkerülés, 3. hátrányos megkülönböztetés, 4. testi erőszak, 5. kiirtás) rettenetesen állunk. Nagy szükség volna most a bölcs és higgadt szavakra.
fotó: facebook