Első osztály. A kisfiút azért íratta hozzánk az anyukája, mert tanítottuk a nővérét és elégedett volt velünk. A család hirtelen veszítette el három éve az apát. Nem tudom pontosan, mi történt, de a fiatalasszony egyedül maradt három gyerekkel. A kisfiú a középső, még kicsi volt, amikor a tragédia történt. A tanárpárom tapasztalt, sokat megélt nyugdíjas tanítónő, nagyon szigorú, nincsenek fegyelmezési gondjai. Az első igazi tanítási nap mégis kiakadva fogadott, mert a kisfiú nem volt hajlandó a pad alól előjönni. Így nyitott. Általában rémesen durcás képet vág, mutatja, hogy ő bizony meg van sértődve az egész világra. Verekszik is, és minden módon kifejezi, hogy fütyül mindenkire. Nagy nehezen mégis elértük, hogy együttműködjön. Matekból kifejezetten jó, aminek azért is örülök, mert a nővére diszkalkuliás. Aztán karácsony után elment a család egy anya-gyerek kúrára. Múlt szerdán jöttek vissza, amit onnan vettem észre, hogy az egyik kolléga kézen fogva vitte föl a kis fiatalembert a titkárságra, mert kezelhetetlen volt. Mint kiderült, egész nap ingázott a titkárság és az osztály között, senki sem bírt vele. Az ötödik óra volt a matek, velem szépen eljött a terembe, de akkorra már totálisan készen volt. Egy dallal kezdtük - volna -, amit végigüvöltött, hogy a többiek ne tudjanak énekelni. Velünk volt egy Erzieherin (Óvónő? Napközis nevelő?), kivitte a teremből, ahol elszabadult a pokol, végül mégis csak föl kellett hívni az anyukáját, hogy vigye haza. Szegény asszonnyal egy órát dumáltunk a kúráról, ami teljesen balul sült el. Ahelyett, hogy egy kicsit felszabadultak volna, a gyerek idősebb és nehezen kezelhető srácok közé került: hol verekedett, hol üvöltött, hol magából kifordulva szidta a többieket. Így érkeztünk el a mához. Az első két óra volt matek. A kisfiú az elején jelezte, hogy nincs szándékában együttműködni, de aztán valami apróságért megdicsértem, így mégis csak elkezdte a feladatot. Nagyon sok figyelmet szenteltem neki (ami azért sem egyszerű, mert 26 gyerek van az osztályban és sokan igényelnek kiemelt figyelmet), és ez bejött. Villámsebességgel oldotta meg a feladatokat. Én persze mindig "elájultam" a sebességtől, attól, hogy hibátlanul dolgozik és ez tetszett neki. Végül semmmi más dolgom nem maradt, mint tömni őt újabb és újabb feladatokkal és nagyon örülni, hogy azzal is milyen gyorsan végez (tényleg nagyon gyorsan, elképesztő volt). Az óra végén, amikor a többiek már kimentek, még egyszer visszahívtam és újra elbszélgettem vele. Holnap megint az ötödik óra lesz a matek, jó fáradtak lesznek, kíváncsi vagyok, mire megyünk mi ketten. Előkészítettem egy külön programot neki és csak remélni merem, hogy megismétlődik a mai siker.
