Ez az igazi tragédia

Ha az iskolában udvari ügyeletben vagyok, gyakran mellém csapódnak a régi tanítványaim. Volt egy szuper osztályom, négy évig tanítottam nekik matekot és természettudományt és velük egyáltalán nem éreztem munkának, amit csinálok. Ma a szakadó esőben behúzódtam az eresz alá, amikor három srác odajött. Ketten ikrek, a mai napig szinte megkülönböztethetetlenek számomra. Elkezdtünk a karácsonyról beszélgetni. Aztán teljesen váratlanul az egyikük elmondta, hogy az ünnepek előtt meghalt az anyukájuk. Először még reménykedtem, hogy hátha félreértettem, de nem, sajnos nem. Háromszor kérdeztem vissza, harmadszor már bőgve. Ismertem az anyukájukat, többször beszélgettünk, a távoktatás alatt rendszeresen. Mindig mosolyogva mondta, hogy a férje egyáltalán nem ért a számítógéphez, így mindig rá marad a gyerekek támogatása. Tudtam, hogy rákkal küzd, évek óta harcolt. Emlékszem, amikor a srácok elmesélték, hogy kórhában van, mert agydaganattal műtik. De utána úgy tűnt, hogy fölépült. A legutolsó találkozásunkkor megkérdeztem, hogy van, és reményteli volt, amikor egy új terápiáról mesélt, ami esetleg végleges segítséget jelenthet a számára. Hát nem sikerült. Ott állt előttem két kajla tizenkét éves, és majdnem megszakadt a szívem értük. Hazafelé beugrott egy másik veszeteség. Ez még Magyarországon történt, szintén tanárságom alatt, jó régen. Az egyik tanítványomnak december 24-n halt meg az édesapja, akiről pár héttel azelőtt derült ki, hogy agydaganata van. És ilyenkor hosszan elgondolkodom, hogy vajon elég megértő vagyok-e Anyukámmal, aki szintén kisgyermekként veszítette el az édesanyját. Mesélték a rokonok, hogy sosem felejtik el, ahogy vékony kislányként ott zokogott a temetésen. Micsoda veszteségek. Anyukámról pontosan tudom, hogy sosem heverte ki a traumát. Csak reménykedni tudok, hogy ezek a srácok földolgozzák azt. Annyira szépen fogalmaztak ma délelelőtt. Azt mondták, talán jobb is, hogy meghalt az anyukájuk, mert így nem kell tovább szenvednie. Én sírtam, ők nem, de olyan fájdalom tükröződött a szemükben, amilyet csak ritkán látni. 

Szavak

Első a fény,

az örök remény,

meglátni sírva,

magunkkal vinni a sírba.

Aztán az anya,

a biztonság szava,

megbújni ölében,

fürödni tekintetében.

Magold be: iskola,

csak a muszáj visz oda,

túl kell élni, majd lezárni,
az emlékét is gyorsan lerázni.

Szép szó a szerelem,

boldogság, varázs, türelem

kivárni, míg jön és lecsap,

élvezni, amíg veled marad.

Van még az isten,

ősi törvény s a minden,

mi fontos a földön s az égen,

az időben és messzeségben.

Felnőttek szava a gyerek,

nekünk jövőt, neki életet jelent,

amit végig kell valahogy csinálni,

nem könnyű ehhez asszisztálni.

Az utolsó fogalom fekete,

 az elmúlás hideg lehellete,

ahonnan jöttünk, a semmibe bele-

zuhanunk. Halál az utolsó jelenet neve.

Július 14 - a túlélés és a halál napja

Ganna - Esterházy mauzóleum

Ma egy éve eldőlt, hogy már soha semmi nem lesz ugyanolyan. Ma egy éve a szemembe nézett a doktornő és azt mondta, életveszélyben vagyok. Amikor látta, hogy nem fogom föl a veszély mértékét, még hozzátette: az is csoda, hogy élek. Mit csinál az ember, amikor ott köröz körülötte a kaszás és feni rá a fogát? Először nem hiszi el. Aztán fölhívja a gyerekét, és amikor meghallja a hangját, összeomlik. Nam maga miatt. A halál nem félelmetes. De az a gondolat, hogy egyedül hagyja az élete értelmét, elviselhetetlen. Mi lesz vele nélkülem? – kalapál az ember agyában a megválaszolhatalan kérdés és akkor az egész teste és elméje harcba indul: még szüksége van rám, még nem adom föl. És szó nélkül beül a mentőbe, és engedelmesen megtesz mindent, amit kérnek tőle. Nem, nem gyógyul meg, de megtanulja, hogyan kell a bajjal tovább élni. Ma egy éve én túléltem, de valaki, aki fontos volt nekem, elment. S bár azon kívül, hogy olvastam a könyveit, figyelemmel kísértem a munkásságát és nagyon szerettem, semmi közös nem volt bennünk, mégis, ez örökre a mi napunk marad. Nyugodj békében Péter!

Halálos magány

Azt mondják, a néni nagyon visszahúzódó életet élt

Hetek óta kísért két kiplakátolt sors. A környéken mindenfelé ott virít a falakon, ajtókon, oszlopokon. Két ember, akik életükben nem is ismerték egymást. A férfit és a nőt haláluk köti össze. Elmosódott fényképek az A4-es papírlapok tetején. A férfi legalább tíz éve halott lehetett, mikor megtalálták. A nő eltűnt,  utoljára  - talán - 16 évvel ezelőtt látták. A férfit meggyilkolták, a nőt csak valószínűleg, hiszen ebben az esetben hiányzik a holttest. Egyáltalán a test, maga az ember hiányzik. Mindkettőjük nyugdíját fölvette valaki. Senkinek nem tűnt föl, hogy már nem járnak boltba, nem néznek tévét, nem köszönnek a szomszédnak. Helyesebben az egyik szomszéd sok évvel a férfi feltételezett halála után bejelentette eltűnését. A rendőrök most tanúkat keresnek, valakit, akárkit, egy fodrászt, orvost, zöldségest, aki legalább azt meg tudja mondani, mikor látták őket utoljára élve. Évekről beszélünk, hosszú évekről. Milyen élet az, amiben nincs egy családtag, egy rokon, egy ismerős, egy volt munkatárs, egy szomszéd, aki bármit is mondana? Aki rájuk nyitotta volna az ajtót, akit legalább felületesen érdekelt volna, mi van velük? Egy férfi és egy nő, holtukban egymás mellett. Lehetett volna másként is. Borzalmas lehet az a mélységes, reménytelen magány, amikor valaki halála után az élet  hiányérzet, emlékezés és gyász nélkül pereg közönyösen tovább.