Berlini melankólia

Vissza kell szállni a biciklire

Berlinbe visszajönni mindig egy trauma. El kell hagynom az otthonom, a családom, a barátaim közelségét. Hiába utazom mostanában sokat haza, az a tudat, hogy mindentől, ami fontos nekem ilyen messze vagyok, néha teljesen lebénít. Három óra alvás után, hajnal háromnegyed négykor keltünk, barátnőm vitt ki a reptérre (még egyszer köszi). Sötétben és esőben szállt fel a gép és homályban, szitáló ködös esős időben landolt. Olyan fáradt voltam, hogy végigaludtam az utat. Meg a délelőttöt is. A hosszadalmas kómázás után a délutánt már nem engedhettem ki a kezeim közül. Készülni kell a csütörtöki óráimra (holnap, szerdán csak értekezlet lesz, igaz, az viszont egésznapos). És készülnöm kell január 16-ra is, amikor a berlini szenátus, az iskolafenntartó és ki tudja még ki látogatja végig a szerződésesek óráit. Ehhez le kell adnom előre egy sokoldalas elemzést az osztályról, a célokról, a módszerekről stb. stb. Persze még hozzá se kezdtem. Most, hogy egyre inkább hazafelé kacsingatok már a jelentőségét sem érzem. Pedig ha jó értékelést kapnék, az sokat lendítene az itteni pedagógus karrieremen, márha ugye azt szeretnék építeni. De már nem vagyok ebben biztos. Fölállítottam egy célokat, preferenciákat tartalmazó listát és abban a tanítás még csak nem is szerepel. Az viszont igen, hogy nem szeretnék olyan munkát, amihez órára kell reggel korán kelnem - na jó, persze ennél sokkal fontosabb célokat is fölsoroltam. Pénteken kezdődik a terápiám egy magyar pszichológussal skype-on. Mindent bevetek, hogy sínre tegyem magam. Azt hiszem, értem, mi történt velem, azt is, hogy milyen szemléletváltásra van szükségem, csupán a megvalósításhoz kell egy kis segítség, főként ahhoz, hogy ne adjam föl. Elég eltökélt vagyok, bár ahogy kinézek az ablakon és kásás homályt látok csak fél háromkor, igen nehéz szembeszállni a melankóliával.

Új alapokon

Mókus az ablakból

Mostanában nem voltam valami jól. Valahol elveszett az életkedvem, elfogyott a motivációm és nem igazán találtam meg, merre is mehetnék tovább. Aztán kaptam a fiamtól karácsonyra egy könyvet... Meglehet, ez is csak egy amerikai bullshit a leírt célokról meg gyerekkori álmokról, némi tudományos maszlaggal körítve. De mióta elolvastam egy agykutató könyvét az agyunk működéséről, kevésbé tartom mesének az úgynevezett "önbeteljesítő jóslatot".
A hónapok óta tartó nyűglődésem, többéves berlini kitérőm sok mindenre megtanított. Például arra, hogy nem lehet magunk elől elég messze futni, a bennünk lappangó problémák velünk jönnek. A menekülés rövid időszakokra hozhat megoldást, de hosszú távra semmiképpen sem. Mindenképpen ki akartam próbálni, milyen külföldön élni: megtettem. Meg akartam tanulni jól németül: megtettem. Támogatni szerettem volna a gyerekem külföldi tanulmányait: megtettem. Migráns fiatalokkal akartam foglalkozni: megtettem. Aztán elhatároztam, hogy tanítani fogok egy berlini iskolában, németül: megtettem. Szóval a rövid távú céljaim megvalósultak. De a lendület elfogyott, és ezeknél még mindig valamivel többre vágyom. Saját tapasztalat, hogy amire azt mondtam, semmiképpen sem szeretném, az valahogy mindig bekövetkezett. Most tehát megfordítom a sorsom és csak arra koncentrálok, mi mindent akarok még elérni. Hosszú a lista. De nagyon bízom benne, hogy bőven van még időm szépen sorban megvalósítani a legfontosabbakat.