Égigérő toronyház - az új szuverenitás

Valakik építenek Budapest közepén valamit, ami valamilyen lesz. Nagyjából ennyit tudunk pillanatnyilag a MiniDubaj projektről. Persze vannak törvények, amelyek behatárolják a lehetőségeiket, de a magyar kormány egyik jeles képviselője szerint attól persze azért el lehet térni, ha szükséges, egyszerűen módosítják a törvényt. Tehát nagyjából azt csinálnak, amit akarnak: nem az ő városuk, nem az ő jövőjük, nem az ő látképük, nem az ő problémájuk, egyetlen egy dolog, ami az övék, a zsebük. Az viszont hatalmas és nagyon úgy tűnik, hogy a magyar vezetés tenyere is viszket egy kis (jó sok) pénz után. És ezt a tenyeret (tenyereket) már viszonylag régen vakarta meg uniós pénz. Azt hallani garanciaként, hogy majd x és y őrködik afelett, hogy ne épülhessen giganagy ronda ház, elég szánalmas. Hiszen ezek az emberek már milliószor bebizonyították, ha viszket az a tenyér, változnak a törvények, ha kell. Törvények? Az alkotmány, bocs alaptörvény is. Akárhányszor. Mi meg majd ülünk valahol az egykor volt szép kis fővárosunkban és gyönyörködünk a toronyházra vetített emír képében. A szuverenitás jegyében. Már várom, mikor találják ki, hogy tulajdonképpen a Margitszigetre is lehetne egy igazi vigalmi negyedet fölhúzni, ami természetesen a budapestiek érdekét szolgálja. Majd fektetnek az épületek közé műfüvet és így szép zöld marad. Lennének még ötleteim, de attól félek igazán, hogy nekik is vannak. 

Az este, amikor nem jött a repülőgép

Ha az ember felnőtt gyereke máshol él, különös tekintettel arra, ha maga az ember is egészen máshol él, mint ahol kellene, akkor minden együtt töltött órának kiemelt jelentősége van. Fiammal utoljára berlini lakásomban töltöttem együtt néhány órát, amikor én elindultam jól megérdemelt szabadságomra (lásd Inzulinpara), fiam pedig átvette a lakást, ahol doktorijának egy fejezetét szándékozott a következő (azóta már elmúlt) hónapban megírni. (A lakás hűvös,  szinte belvárosi, mégis csöndes, kereskedelmi egységekkel jól ellátott negyedben.) Nos, az idő letelt, tegnap este tízkor indult - volna -  a repülőgép, amivel Budapestre érkezik, hogy ismét együtt töltsünk egy napot, hogy aztán ő Horvátország felé vegye az irányt (ahol amúgy csütörtökön ismét találkozunk néhány napos közös olasz kis utazás erejéig, aminek a végén kiteszem egy szlovén hegynél túrázás céljából, én pedig visszaautózom Berlinbe, és elkezdem az új tanévet kis szomorúsággal a szívemben). Nos, a gép tervezett indulási ideje nyugtalansággal töltött el, hiszen nem tegnap kezdődtek a problémák Ferihegyen. (Koromnál fogva én csakazértis így nevezem, mint ahogy szintén megye marad a megye, Felszab- és Moszkva tér pedig a két ikonikus találkozási pont, ahogy nagymamám is villanyosnak hívta a tuját és Oktogonnak a Novhét teret, ma ismét Oktogont.) Miután gyermekem már a reptéren ült, aggodalmaskodtam, hogy van-e valami kiírás, üzenet, ami a repülés elmaradására utal. Mint utólag kiderült, számára már világlott a szomorú valóság, de engem még nem akart nyomasztani: túl kései időpontra jelezték a kapu közhírré tételét. Aztán kapott egy emailt, hogy egy órát késik  a gép - rossz jel, nagyon rossz jel. A társaság magyarázattal is szolgált: elégtelen humánerőforrás a magyar légiirányításban. A berlini tájékoztató rendszer meg se rezdült, szerintük pontosan elgurul a járat, Ferihegy azonban reagált és kiírta az egyórás késést, amit rövid időn belül negyvenöt percesre módosított. Ez volt az egyetlen reményem. Hamarosan gyermek újabb emailt kapott: a gép még többet késik - Ferihegy szerint is hajnal kettőkor landol majd. Aztán Ferihegy meggoldolta magát, visszaírta az érkezést éjfél után 15 percre és ehhez még akkor is makacsul ragaszkodott, amikor fiam már megkapta az üzenetet: törölték a járatot, ami előreláthatóan  másnap (ma) délután indul.  (Ha, amennyiben...- teszem én hozzá szkeptikusan.) Schönefeld még ekkor is úgy jelezte, hogy a gép már vidáman repül a magyar főváros felé, szerintük ez a káosz nem létezik. De bizony, hogy létezik: a Ferihegyre érkező gépek várható landolása összevissza változóan késik, akár 18-20 órát is. Hát most akkor mi van, késik, késik, nyáron ez előfordulgat - vélik ők úgy két hónapja, mióta semmilyen garanciát nem vállalnak sem pontos indulásra, sem érkezésre. Nemzeti Szárnyas MÁV. Az ember agyában óhatatlanul egy kisördög sugdos: amihez ezeknek - nevezett NER - közük lesz, az tönkremegy. Hogy van-e emögött titkolt szándék (Mészáros Nemzeti Légitársaság és Repülőtér), azt persze nem tudom, de sajnos elég sok tapasztalás után már csak erre gondol az emberben az a kis patás. Az oktatást, egészségügyet a föld felé vezetik, vonatközlekedés már csak nyomokban (tudom, NER hívők, ti éppen tegnap gyönyörű, tiszta, légkondicionált kocsiban utaztatok és pontosan érkeztetek), az utak állapota elkeserítő, bevezetnek egy flakonvisszaváltó rendszert visszaváltási lehetőség biztosítása nélkül - ahol az otthonomnak tartott lakásom található, ott sehol sem lehet visszavinni, ezért merem ezt leírni, nem is értem, hogy képzelték. Sorolhatnám...Olvasom, hogy a Volánt most veszi át a MÁV, gondolom azért, hogy jövőre kis falumból ne lehessen busszal kijutni, mert a buszokat a MÁV vonalakon fogják járatni. Cinikus vagyok? Naná! De mi mást tehetne az ember, ha olyasmiket olvas, hogy a kórházi klímák azért nem működnek, mert Gyurcsány tönkretette az egészségügyet. Hát mi ez, ha nem a magyar abszurd? Micsoda rövideket írna ebből Karinthy!!!

Jaj, jaj, ezek a neveletlen mai fiatalok

Öregkorára mindenkiből szent lesz. Elfelejtjük, miről álmodtunk fiatalon, mit akartunk másképp csinálni, mint az akkori felnőttek, akik folyton csak azt mantrázták: "Bezzeg a mi időnkben, mi tudtuk még, hogy..." - és sorolták, milyen jól neveltek, szendék és udvariasak voltak. Mennyire utáltam ezt. Nincs ez ma sem másképp. Ami 1848-ban máig ünneplendő forradalom volt, amiért az 1956-os fiatalokat a mai napig hősként emlegetjük, az ma neveletlen, erőszakos, lipsik által fölhergelt csőcselék randalírozása. Másképpen: a mi kordonbontásunk nagyszerű cselekedet volt, a tiétek aljas bűncselekmény. Mondjuk pont ezt a kordon dolgot nem értem, ennél több kreativitást várnék el a tizenévesektől. Szerintem pont rendben van, ha egy fiatal dühös, főleg, ha azt látja, hogy a szülei fölélték előle a Föld nagyjából összes erőforrását, nem hajlandóak kimászni az autójukból és nem tanulták meg a javakkal való felelős bánásmódot. Én is dühös vagyok, de már elég öreg ahhoz, hogy kukákat borogassak. Pedig azt is kell, és utakat lezárni, káromkodva kiabálni, hadd pukkadjanak meg az álszentek. Az senkit sem érdekel, ha százhuszonegyedszerre is szépen elrebegik, hogy "Nem hagyjuk" - főként, mert évtizedek óta azt látjuk, hogy hagyjuk, nagyjából mindent hagyunk. Az új "elit" barmolta szét a társadalmat, ahogy a hatalom megtartásához éppen szükséges volt. Épül egy új kasztrendszer (nem hagyjuk, nem hagyjuk, világítsunk mobiltelefonnal), egyre több a nyomorgó szegény (nem hagyjuk, nem hagyjuk, énekeljük el a Ha én rózsa volnék-ot), és egyre durvább, erőszakosabb a felülre lefelé áramló kommunikáció (na, de ezt aztán már tényleg nem hagyjuk, tüntessünk némán, az olyan trendi)...Aztán ugyan miért sértődnek meg ezek a fiatalok, ha azt kapják a pofájukba, amit megérdemelnek? Még ha Petőfik volnának, de hát nem, csak szaros kölykök, akik azt sem tudják jó dolgukban, hogy mit csináljanak. Hát igen, mi sokkal különbek voltunk: mi csöndben fogyasztottunk, fogyasztottunk és fogyasztottunk és hagytuk, hogy közben elvegyék a szabadságunkat, az álmainkat, cserébe mi a gyerekeink jövőjét tettük tönkre. És még mindig képtelenek vagyunk azzal szembe nézni, mi is a mi felelősségünk mindebben, miért dühösek - és még nem is eléggé - a gyerekeink. A legfontosabb, hogy autóval mehessünk át a Lánchídon és ne épüljenek bicikliutak a városokban, mert akkor nem tudunk kényelmesen elautózni a hat sarokra lévő diszkont boltba. Kispolgári lét. De ne csodálkozzunk, ha legközelebb az autónkat gyújtják föl, elvégre egy virtigli kis forradalomnak ez is a velejárója. És lassan - csigatempóban - érik a helyzet egy újabb borogatós, gyújtogatós, káromkodós ramazurira. Mert addig rebegik, hogy "nem hagyjuk", míg egyszer tényleg beleállnak és nem hagyják. 

Horror hazafelé

 

Ez a helyes kis schönbrunni mókus elővetíti, hogy a történet jó véget ért, de nem voltam ebben a hazaúton végig biztos. Kezdődött azzal, hogy pénteken, suli után egyenesen Bécs felé vettem az irányt, ahol a fiam tanul. Nem először tettem meg ezt az utat, elvileg este hétre ott kellett volna lennem, gyakorlatilag adtam a 700 kilométeres távnak kétórás késési lehetőséget. Szóval kilencre volt asztalfoglalásunk. Már Berlinből is sokkal lassabban jutottam ki, mint legutóbb, aztán eleredt az eső és olyan álmos lettem (nagyon rosszul aludtam egész héten), hogy még Drezda előtt meg kellett állnom. Ilyen sem volt még, a legelső stop általában Csehországban az általunk csak szemétkiállításnak nevezett benzinkútnál szokott megtörténni. A szemétkiállítás amúgy egy EU-s projekt, ami egy pihenő felépítését tartalmazta, de olyan balfék és nyilvánvalóan pénzlenyúlásos alapon, ahol a padok fölött nincs, a kukák fölött viszont van tető és még sorolhatnám. Na mindegy, megálltam, ettem, kávéztam és újult erővel léptem a gázra. Aztán Drezda mellett a fékre. Kb. 10 kilométeres helybenjárás után teljes autópálya lezárásba ütköztünk, kivezettek minket a nagy semmibe. Aztán az úttervező benavigált Drezdába, ahol tovább tötyörögtünk és már biztos voltam benne, hogy ezt a késést kilencig én ugyan be nem hozom, különösen, hogy a Cseheknél már csak 130 (plusz tíz százalék) a maximális sebesség . Amikor visszakeveredtünk a pályára, az tök üres volt, mentem is mint egy eszeveszett és még a szokásos Prága előtti építkezések sem akasztottak meg, nem voltak ugyanis építkezések (pedig a Google többet is jelzett). Prágán úgy mentem át, mint kés a vajon. Már majdnem reménykedni kezdtem, hogy ha nagyon nyomom, kicsivel kilenc után talán mégis odaérek, mikor megint megálltunk. Tíz kilométeres tyúklépésben haladás, teljes reményvesztés, felborult faszállító kamion. Nem ragozom tovább, fél tizenegyre értem a fiam szállása elé. De a kapuban várt, kis kocsmázással feloldottuk a feszültségemet és végre jól aludtam az éjjel. Másnap séta Schönbrunnban (közel lakik ugyanis), ott kaptam le ezt a helyes mókust. Aztán kis süti, majd irány haza. Az M1-es hozta a formáját, de ott én már az anyósülésen terpeszkedtem. Két hét múlva visszafelé szerencsére a barátnőm is velem jön, együtt könnyebben átvészeljük a hosszú utat. Most itthon héderelek és élvezem a szünetet - minden jó, ha a vége jó érzéssel. 

Én kimaradnék a top 20-ból

Amikor még topon voltam

Hat éve dolgozom tanárként Berlinben. Most, hogy olvastam a Magyarországon bevezetendő minőségértékelés egyes szempontjait, elgondolkodtam, mennyiben tudnék/tudnánk mi ennek megfelelni. Nos, van kollégám, aki szakmailag steril, tehát tökéletesen megtanítja a gyerekeknek a tananyagot - csak éppen a kicsik félnek tőle. Vannak elsősök, akik egyenesen rettegnek. Néhány kirándulást megszervez (azt egyelőre még nem tudtam dekódolni, mit jelentenek a magyar/illetve itt Berlinben a német értékek és hagyományok mentén választott különprogramok: a planetárium vajon kapcsolható hozzá?) szóval formálisan bekerülhet a legjobb 20 százalékba. Aztán persze vannak kollégáim, akik állandóan az iskolavezetés körül sündörögnek, nagy a barátság. Biztosan jó munkát végeznek, de ha nem így lenne, akkor is - és ezt biztosan állítom - benne lennének az élcsapatban. Ami így nagyjából meg is telt. Az alsó ötöd is nagyjából megvan: nem egyedi eset, hogy igen tisztelt kollégák az első szélfuvallatra beteget jelentenek, mások a  megszabott fél nyolc után hívják a titkárságot, hogy rosszul vannak, na, ők azok, akik aznap simán elaludtak. A vezetés pontosan tudja azt is, hogy van, aki a villanyóra leolvasó érkezése miatt jelent beteget - onnan tudom, hogy tudják, mert mondták nekem. Az egyik ismerősöm amúgy pedagógus szakértő Magyarországon, ő az, aki mások portfolióit értékeli és órát is látogat, hogy az adott tanerő magasabb kategóriába kerülhessen - ha jól értem. Megkérdeztem, hogy mégis, mi alapján értékel. Kiderült, hogy az elhivatottság bizony igen sokat nyom a latba. El-hi-va-tott-ság. Ezen azért hangosan fölröhögtem, mert ennyire szubjektív szempont nem kellene, hogy szerepet kapjon egy komoly, fizetésnövekedést is jelentő értékelésben. Megsértődve mondta, hogy hát látszik az, mennyire elhivatott valaki. Nem tudom, én például nem érzem magam annyira elhivatottnak, hogy olyan szar fizetésért, mint amennyiért a magyar kollégák dolgoznak, tanítsak, de azt tudom, hogy jó munkát végzek: a gyerekek szeretnek, a szülők már többször írtak dícsérő emaileket az igazgatónak, sőt, voltak, aki föl is hívták őt, egy-egy pozitív véleménnyel. A tavaly végzett hatodikosaim szülei nagyjából milliószor köszönték meg a korona lezárások alatti hozzáállásomat. De ez mégiscsak egy munka és nem a teljes életem, ráadásul a modern világ kihívásai, az érdekességek és az életkori sajátosságok vezetnek a munkám során, nem egy akarnok kormány által sugallt és elvárt nemzeti értékrendszer. Szóval - a magyar mércével - szerintem kimaradnék a felső 20 százalékból. 

Látlelet

Alacsonyak a bérek, magasak az árak, a rezsi kiszámíthatatlan és sokaknak kifizethetetlen, a forint a béka segge alatt, a benzinár az egekben, az autópálya díjak pedig akkorát ugrottak, mint egy megbolondult bakkecske. Mégsem ez a legnagyobb baj Magyarországon. Szerintem mindennél sokkal súlyosabb az az erkölcsi romlás, az a morális züllés, ami teljesen szétzilálta az amúgy soha nem igazán összetartó társadalmat. Az egyetlen közösségteremtő idea az egy hamis üzenet, ami szerint szegény magyarokat mindenki bántja, ok nélkül persze, és pikkel ránk Brüsszel, meg áskálódik a baloldal (a bal kezünk például a jobb ellen?), vagy nem is egyszerűen a bal, hanem a legújabb, kínok kínjával szájbarágni próbált újbeszél fogalommal a "dollárbaloldal" - ami persze nincs is, mert semmilyen oldal nincsen már, csak zavaros, pillanatnyi túlélésért küzdő, a politikában - jobb híján - egzisztenciális kiugrást látó kis csapatok, vagy éppen nagyobb galerik léteznek, hogy a szervezett bűnöző maffiáról már ne is szóljak - na, ők jutottak a legmagasabbra. Van egy nyugdíjas pártunk is, amely életkor szerint ugyan fiatalokból áll, de minden, amihez nyúlnak, ráncosodik, minden, amit kitalálnak, pókhálóval körülszőtt. Hogy nincs tanár, nincs jövő? Ahogy ma kinéz, tanárral sincs. Olvasom az egyik újságban, hogy egy 85 éves idős nő elesett, megsérül, de hosszú ideig senki sem állt meg segíteni neki. Persze lehet, hogy ez csupán egy pszichológia kísérlet volt, (amiben megbuktunk), és majd a szakértők kielemzik a társadalom önvédelmi képességének hiányából adódó veszélyeket. De ha ez maga a rögvalóság, akkor még méllyebbre süllyedtünk, mint gondoltam volna. Igen, tessenek vasárnap nyugodtan elmenni a templomba, ott elmélázni arról, hogy mindenki, aki nem ott tölti a napjának egy bizonyos részét rossz ember, mert a jók legalább hetente egyszer letérdelnek és imára kulcsolják a kezüket. Csak a megsérült nénire nem jut ájtatosság, figyelem és akarat. Persze lehet, hogy csupa dollárpapa és lipsi járt arra majd' egy órán keresztül. Zimbardo hol vagy? Jézus Krisztus láttad ezt?

Fuss, aranyszarvas, fuss!

Azért ez se kutya

Nézem a képet az új budapesti szoborról: egy - szerintem - csúnya aranyszarvas ugrik a sehonnan a sehová. Ránézésre inkább mondanám kivert kutyának, de az nem lehet, egyrészt mert megmondták, hogy szarvas, másrészt az nem szimbolizálná törzsi múltunkat. Jelenlegi helyzetünket persze igen, de nekünk mostanában inkább feladatunk a múltba révedni, mint a jövőt építeni. Szóval a szobor: legalább jó drága volt. Azért az is valami. Persze, persze, tudom, lesz úgy uszkve kétmillió honfitársunk, akiknek nagyon tetszik majd, mert összetartozunk, meg nemzet, meg minden. (És itt most a szívünkre tett kézzel énekeljük el, hogy mi egy vérből vagyunk.) Amúgy kifejezetten kedvelem a regéket, a mondákat és a szarvasokat is. Utóbbiaktól őszintén elnézést kérek ezért a fiaskóért.  

Igazi katasztrófa

Ez az igazi katasztrófa, nem a háború vagy az infláció: idén nem indul el az adventi fényekkel kivilágított villamos Budapesten. Ez a borzalmas hiány máshoz talán nem is mérhető, mint a háború miatti esetleges Balaton szelet ellátás akadozásához. Nagymamák, dédik, anyukák és bácsikák adtak hangot, meglehetősen hangosat fölháborodásuknak. A megannyi energiaszakértő mind tudni vélte, hogy az a kis plusz áram, ami ehhez a karácsonyi várakozást megszépítő alapvetően szükséges csodához kellett volna, az igazán semmi és különben is Karácsony (nem az ünnep) menjen a fenébe, ne ezen spróroljon, hanem...és itt változatos tippeket olvashattunk. A Fidesz pedig bánhatja, hogy nem dobta föl a magas labdát: ha ők kormányoznának Budapesten és nem a mindenre is alkalmatlan dollárbaloldal, akkor egészen biztosan járna az adventi villamos.  Hiszen - olvashattuk ma is - benzinhiány sincs sehol, az is csak akkor lenne, ha a dollárbaloldal kormányozna. Még jó, hogy a Fidesz uralja az időt, a teret, az államkasszát és az agyakat. 

Több pénz, több gyerek?

Több pénz, több gyerek? Nem hiszem

Velem már nem kell Orbán Viktornak átfogó megállapodást kötnie, mivel nem szülök több gyereket, tehát elveszítettem a legszemélyesebb közügyi értékem - vagy mit. Bevallom nem hallgattam meg a pénteki miniszterelnöki interjút, mert képtelen vagyok három másodpercnél tovább elviselni az ostoba, atyáskodó, csúsztatásokkal és hazugságokkal tarkított kijelentéseit, egykori újságíróként pedig ehhez még hozzáadódik, hogy az alákérdezős, seggnyalós, behízelgős, minden szakmaiságot nélkülöző "mikrofonállványoktól" is kiver a víz. Így csak az összefoglalókat olvastam arról a nagyszerű elképzelésről, hogy a kormánynak(?), politikának(?), magának a miniszterelnöknek(?), Magyarországnak(?) vagy egyenesen minden férfinek ki kell egyezniük a nőkkel. Mert ha nem, akkor nem születik megfelelő mennyiségű gyerek. Bár úgy tudom, hogy a gyermek születéséhez  két emberre van szükség: egy nőre és egy férfire, de Orbán szerint mégis csak a nőkkel kell egyezkedni. És már itt megbukott a szándék. Mert az a társadalom, amelynek vezető politikusa a 21. században még mindig úgy gondolkodik, hogy a gyereknevelés a nő feladata,  mindenképpen fogyatkozni fog. A magyar kormány tagjai - többségében férfiak -, és a magyar parlament képviselői - szintén főként férfiak -, nem látnak tovább az orruknál és az egyetlen, ami szűklátókörükben felbukkan, az a pénz.  Azt hiszik, hogy több pénzért majd több gyereket vállalnak a családok. Hülyeség.  Amire valójában szükség volna, az a szemléletváltás. Nem szeretek bezzeg Berlinezni, de mivel öt éve itt élek, adja magát az összehasonlítás. Az elmúlt időszakban két férfi kollégámnak született gyereke. Az első évben az anyukák maradtak otthon, a másodikban mindkét esetben az apák mentek gyesre. És ez itt normális. Reggelente pont annyi apuka tolja a babakocsit a bölcsődékbe, viszi a gyerekeket az óvodába, mint amennyi anyuka. Délután a parkban is kifejezetten sok kisgyereket sétáltató apukát látok. És ez a lényeg, hogy felfogjuk végre, a gyerek két ember szerelmének gyümölcse, ketten felelősek érte, és ha már a nő is dolgozik, akkor a gyereknevelés feladataiból pont ugyanúgy ki kell venni mindkét szülőnek a részét. Ha ez a szemléletváltozás bekövetkezett, beszélhetünk a pénzről is. Mert persze az sem elhanyagolható, hogy adócsökkentés ide vagy oda, ma Magyarországon egy többgyerekes család nagyon könnyen csúszik a szegénységi küszöb közelébe vagy az alá. Részmunkaidős állások szinte teljesen hiányoznak, de hát teljes munkaidőben sem elég az emberek többségének jövedelme ahhoz, hogy megfelelő életminőséget biztosítsanak maguknak és a gyerekeiknek: biztonságos lakhatás, egészséges táplálkozás, rekreáció, jó oktatás és egészségügy. Majd ha ezeken a területeken szemmel látható a fejlődés, többen elgondolkoznak azon, hogy bevállaljanak-e még egy vagy két gyereket. Azt hiszem, Orbán Viktor és generációja már nem képes változtatni hímsoviniszta nézetein. Nekik az a természetes, hogy a nők csak a konyhában és a szülőszobában nélkülözhetetlenek, minden másra ott vannak a férfiak. Politikacsinálásra meg egyenesen alkalmatlanok a nők, hiszen gyönge testük és finom lelkük nem bírja el azt a sok mocskot és strapát, amivel az jár. Az már más kérdés, hogy talán akkor változtatni kellene a közbeszéden és a politikai stíluson is. Persze semmi nem változik. Orbán több pénzt ígér, Semjén belengeti az abortusztilalmat, a politikusok meg gyalázkodnak és gyűlölködnek tovább. És egyre több magyar gyerek születik majd Berlinben, Londonban, Stockholmban.

Fölhívott a Soros

Csak a Soros

Tegnap este nyolckor csörgött a telefonom. Már maga az időpont gyanús volt:  péntek 13, este nyolc? Angol akcentussal köszöntött egy meglehetősen fáradt és idős férfihang. Udvariasan bemutatkozott - György Soros -, elnézést kért, amiért ilyenkor zavar és azért is, amiért meglehetősen nehezére esik a beszéd, de én voltam a hatmillió nyolcvankilencedik hívása aznap. Személyesen szerette volna elmondani, mennyire csalódott, amiért nem az ő pártja nyerte meg a választásokat, pedig sem pénzt, sem paripát, sem fegyvert nem kímélt, hogy számára elfogadható eredmény szülessen. Elismeréssel szólt a fidesz-kdnp összefogásról, amiért hátrányos helyzete  ellenére győzni tudott. Szomorúan vallotta be, hogy zsoldosai hiába hazudtak éjjel és nappal, reggel és este, hétvégén és ünnepnapon is, az általuk birtokolt közszolgálati televízió és rádió megállás nélkül migránspárti propagandát nyomott, nem beszélve a Soros alapítványok által fondorlatosan elfoglalt megyei lapokról. Lemondóan ismerte be, hogy  a tv2 és origo, melyek függetlenségüket minden ármánykodása ellenére megőrizték,  sikeresen ellensúlyozták a csapból is folyó migránssimogató ellenzéki propagandát. S bár a Soros zsoldosok pirossá, zölddé varázsolták az országot a létező minden szabad felületre kihelyezett kisebb, nagyobb és óriási platátokkal, a magyar nép mindezek ellenére megőrizte tisztánlátását, józanságát, felülkerekedett az agymosó propagandán és számára kedvezőtlen döntést hozott. Mégis -  csuklott el itt Soros György csalódottságtól fűtött hangja - arra kér, hogy adjak még neki egy utolsó esélyt. Mert azt a húszmillió migráncsot akkor is be kell telepíteni az országba, ha kő-kövön nem marad. Ezer dollárt ajánlott fel arra az esetre, ha szombat délután részt veszek a zsoldosai által szított tüntetésen és vagy a "vesszen a fidesz és Orbán" szöveget skandálom vagy vállalom, hogy vállamon cipelek egy Orbán ellenes, gúnyos rajzot és feliratot tartalmazó táblát. Az összeg felét most azonnal átutalja, amennyiben igent mondok, másik felét a tüntetés után kapom meg.
De hát én Berlinben....- vetettem volna közbe, de erre is volt a rafinált spekulánsnak megoldása. Mint kiderült, Európa minden nagyvárosából indulnak szombat délelőtt repülőgépek, amelyek  ingyen szállítják a tüntetőket Magyarországra. Varsóban állítólag már több mint ötezren jelentkeztek. Természetesen fölháborodottan nemet mondtam. Én nem dőlök be az aljas Soros propagandának. Nem hagyom, hogy idős szüleim nyugdíjának felét a migránsoknak utalják. Nem akarok arra hazamenni a következő iskolai szünetben, hogy a lakásomban migránsok garázdálkodnak. Isten őrizze az országot a bevándorló munkaeerőtől, a csodálatos magyar kultúrát veszélyeztető, részegen ugráló csőcseléktől. Én nem vagyok holmi csip-csup, kis pénzzel, élelmiszercsomaggal, utalvánnyal megvásárolható. Pont úgy nem, ahogy a periférián zsákfalvakban élő büszke nyomorgók sem. De azért, ha még egyszer fölhívna és emelné az összeget....

Választások: már megint egy Szondi-teszt

Kotkodács

Hogy mi az a Szondi-teszt és hogy jön a választásokhoz? Ez egy pszichológiai vizsgálati eszköz,
melynek lényege, hogy a vizsgálati személynek hatszor egymás után nyolc pszichiátriai kezelés alatt álló betegről  készült fekete-fehér fényképből (összesen negyvennyolcból)  kell kiválasztania a két legszimpatikusabbat és a két legellenszenvesebbet (Wikipédia). Én hosszú évek óta hívom a parlamenti választásokat Szondi tesztnek, mivel általában számomra ellenszenves, hiteltelen és megbízhatatlan jelöltek közül kellene valahogyan a legkevésbé rémeset kiválasztani. Annyira lehetetlen vállalkozásnak tűnik a magyar politikusi garnitúrából szimpatikusat találni, hogy négy éve elzarándokoltam ugyan a berlini magyar követségre, de érvénytelen szavazatot adtam le. A legtöbb ellenzéki párt egyetlen érve és teljesítménye az, hogy nem a Fidesz, erre apellálva szeretnék elnyerni a szavazatom. S bár idén is hasonlóan szerettem volna cselekedni, annyi különbséggel, hogy még itthon adom le a szavazatom és utána megyek ki a reptérre és repülök vissza Berlinbe, de beláttam, ez most lehetetlen. Túl nagy a tét. Már vicsorognak a hátsó udvarban a kutyák és ha a Fidesz nyer, meggyőződésem, hogy szabadon engedik őket. Így hát még egyszer elvégzem a Szondi tesztet, kiválasztom a legkevésbé ellenszenveset (a leginkább esélyes ellenzéki jelöltet és pártot), megkapják a szavazatom, de rossz lelkiismerettel teszem ezt, mert a véleményem ugyanaz, mint négy éve: kukába az összessel. A Fidesz persze nyerni fog, mégis kap az ország tőlem még egy esélyt. Csodák persze léteznek, és szeretnék is hinni ebben, csak hát...

Csehtamásos

Budapest

Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk -

kérdezted egyszer, és nem tudtuk, hogy továbbmegyünk.

Hiába vár most ránk a főváros, 

maradtunk volna, de ütött az óra,

indulni kell.

Feszülő húrként tart vissza a távolság.

Megtört az élet, már nem tudjuk, hogy hol a határ.

Egy régi dallam kísér a bajban,

szívdobbanás a ritmus a táncban.

Most ne kérj fel! 

Azt modd meg nékem, miért Berlin lakóhelyünk,

mi történt velünk, hová tűnt el régi hitünk?

Bevág a húsba, úgy kötöz gúzsba,

dermedten várom, talán csak álom.

Ébredj Budapest! 

Budapest a német hírekben

Három napig érdekesek vagyunk

Reggel készülődés közben valamelyik német kereskedelmi adót szoktam hallgatni. Itt negyedóránként mondanak híreket. Nem mondom, hogy alapos és széleskörű tájékoztatást nyújtanak, de az ember ilyenkor alapvetően úgysem a rádióra figyel. Ma a fél kilences blokkban megcsapta a fülem "Budapest". Persze azonnal megálltam, hogy vajon mi történt, amiért a szájukra veszik szeretett fővárosunkat. Hát persze, hogy a Forma 1.  Nekem eszembe se  jutott, hogy ezen a hétvégén rendezik az autós cirkuszt Magyarországon. Ez olyan esemény, ami egy német kereskedelmi rádióadó ingerküszöbét is átlépi. Végre nem valamilyen vacak politikai - negatív - hír hangzott el rólunk. Mert jót mostanában nemigen mondanak Magyarországról errefelé.