Készülődés hazafelé

Hetek óta sütök, mint egy megszállott. Még soha nem voltam ennyire produktív karácsony előtt. Egyre több fémdoboz  tetejét zárom rá a csokis, gyömbéres, marcipános kekszekre, mézeskalácsokra, kókuszos csókokra, a hűtőszekrényben ott a macaron, a zserbógolyó és a tiramisu. Na jó, az utóbbiak nem a karácsony miatt készültek: a fiam itt ünnepelte a születésnapját. Előjött belőlem a cukrász. Ügyes sosem voltam, a kezem alól szerencsére finom, de nem túl szép cucc kerül ki. (Azzal vígasztalom magam, hogy fordítva rosszabb lenne.) Közben egy űzött vadnak érzem magam, csúcsra jár az iskola, folyton van valami plusz értekezlet, amire ott kell még egy délután maradni, hétvégente elsősegély tanfolyam, meg adventi vásár. Aztán aktuálisak voltak az orvosi vizsgálatok is, azok is csak vitték az időt.  Jó lesz leállni egy kicsit. Holnap még hosszú napom lesz, kedden már csak négy órám. Utána irány haza. Bár, ha a lelkem legmélyére nézek, már nem vágyom annyira az otthonlétre. Nekem már ott a karácsony, ahol a gyerekem van. És ez most már akár lehet Berlinben is. 

Átállás

Minden alkalommal egy komoly stressz, amikor elhagyom az otthonom (Magyarországon) és visszajövök Berlinbe. Nem tudom, hogy ez elmúlik-e egyszer, szerintem nem. Ami vigasz a vigasztalanban, hogy pillanatokon belül akklimatizálódom, és amikor már Berlinben vagyok, azonnal átállok az itteni életre. Cukorbetegségem kialakulása után egy ideig pszichológushoz "jártam" (online), feldolgozni a halálközeli állapotot, a megváltoztathatatlant, hogy az életem már sosem lesz olyan szabad, mint azelőtt. A pszichológus azt is kérdezgette, mennyire élek más életet itt, Berlinben, mint otthon, Magyarországon. Akkor még úgy gondoltam, hogy egyáltalán nem élek másképp, mostanra azonban kikristályosodott, hogy de, más itt lenni. És nem csupán a nyelvre, a munkára, a lakásra, a kulturális különbségekre gondolok. Ha ismerősök kérdezgetnek, milyen az itteni élet, általában azzal válaszolok, hogy itt is ugyanolyanok az emberek, csak németül beszélnek - és ebben van valami. De azért persze nem ugyanolyanok. Több bennük a tartás, a civil kurázsi, ami szimpatikus, de az értelmetlen szabályokhoz való mindenáron ragaszkodás számomra riasztó. A magyarországinál jóval szélesebb középosztály jóléte és viszonylagos gondtalansága unalmassá teszi a polgárok jelentős részét, gyerekeik nem tanulnak megküzdési technikákat, kudarctűrésük rettenetesen alacsony. Itt ritkábban állok bele helyzetekbe, mert a kommunikáció idegen nyelven - számomra legalábbis - sosem lesz olyan gazdag és rétegzett, mint az anyanyelvemen. Persze egyre kevésbé tudom tűrtőztetni magam, ahogy öregszem, úgy csökken az ostobasággal szembeni toleranciám. Az, hogy emberekkel (gyerekekkel) dolgozom, csak növeli mizantrópiám, a szabadidőmben akkor vagyok boldog, ha semmiféle interakcióra nem kerül sor másokkal. Másként vásárolok, másként - sokkal egészségesebben - táplálkozom itt, mint otthon. Sok időbe tellt, míg elértem, hogy ne úgy gondoljak magamra itt, mint egy szegény bevándorlóra, akinek mindenen spórolnia kell. (Gyakorlatilag még sosem kerestem ilyen jól.) De a vágy, hogy majd teljesen új életet kezdek, hiú ábránd volt, hiszen közel ötvenévesen mindent hátrahagyva tényleg minden fronton valami egészen másba fogni nem jelentheti azt, hogy a személyiségem is magam mögött tudhatom. A frusztrációim, szorongásaim velem jöttek, bizonyos szempontból egy ideig még nőttek is, aztán visszaálltak az origóra.  Nem tudom, lesz-e még Magyarország - a számomra is élhető haza -, mikor nyugdíjba megyek, persze kérdés, hogy ilyen nyavalyával megélem-e egyáltalán a nyugdíjas kort, szóval fogalmam sincs, hol fogok, hol tudok majd tíz év múlva élni. Berlin már nem idegen, de nem a hazám. Magyarország egyre idegenebb és egyre kevésbé  a hazám. Voltam már első generációs "lebegő" értelmiségi, most amolyan két ország között lebegő valaki vagyok. Hát - őszintén - nem így képzeltem harminc éve. 

Hazám, hazám

A választások estéjén úgy körülbelül tizenegykor lezártam a laptopot és megittam két pohár vörösbort. Másnap reggel eldöntöttem, hogy minimum egy hétig (de lehet, hogy soha többé) nem nyitom meg a Facebookot és nem olvasok magyar híreket. Egész nap lehangolt és keserű voltam. Pedig én békességben és jólétben élek Berlinben. Normális fizetésem van, nem gond a lakbér, a rezsi (emelkedjen bármeddig) és a megélhetés egyéb költségeinek kifizetése, és a hónap végén mindig pluszban vagyok. De azzal szembesülni, hogy a hazám egy morális fertő, amelyben a hazug, a csaló, a tovaj és a hagymázas ideológiákat harsogó a sikeres, végtelenül elszomorított. Értem én, hogy a végeken kénytelenek voltak a polgármester akarata szerint szavazni, máskülönben az a kis közmunka is ugrik és éhezés vár a családra. Értem én, hogy a náci és orosz propagandát lemásoló agymosás, a mindenhonnan csak egyféle, megtévesztő információ sulykolása egy idő múltán eltompítja az észlelést és a józan ész megadja magát a gátlástalan hazudozónak.  Értem én, hogy jó helyre kell behúzni az ikszet, ha esélyt akar a tehetségtelen, hiszen milyen egyszerű gondolkodás nélkül fölolvasni, előadni, elénekelni amit elé tesznek, sokkal könnyebb, mint minőséget alkotni, kérdezni, érvelni, vitatkozni. Értem én, hogy nem csavarná le a polgár a termosztátot ismeretlen ukrán - ukrán, érted, hát van olyan, hogy ukrán??? - emberekért, csak mert éppen az ő vérüket ontja egy eszement agresszor, aki sajnálatosan a markában tartja a teljes magyar energiaellátást. Értem én, hogy könnyebb megadni magunkat, mint harcolni, ellenállni, hiszen egy idő múltán belefárad az ember és apatikussá, apolitikussá válik. Harminc éve, amikor fiatalok voltunk és Kádár letámolygott azon a lépcsőn, látva művének összeomlását, én szívből hittem abban, hogy a mi generációnk tényleg önrendelkezésre, szabadságra, értelmes vitákra, együtt gondolkodásra, egy normális európai jövőre vágyik. De elrontottuk. Kedves mostani fiatalok, joggal gyűlöltök minket, igen, mi rontottuk el. Sajnálom, tőlem is csak annyira futotta, hogy tizenkét éve, amikor Orbán hatalomba került, menekülőre fogtam, mert tudtam, ez az ember csak az erőből ért és nagyon csúnya világ jön. Hát itt van. Mindenkinek gratulálok, aki most boldog, mert rezsicsökkentés, CSOK, meg Soros, és marad még velünk évekig a Gyurcsány is, hiszen továbbra is rá lehet tolni minden kudarcot, hogy Brüsszelről már ne is beszéljek, hiszen ez a szerencsétlen város maga a megtestesült antikrisztus. Mondjatok egy imát egykor volt szép hazámért, mert ez a Magyarország már nem az, amit valaha úgy szerettem. 

Karácsony

Nézem a szép karácsonyfám és próbálom rávenni magam, hogy nekiálljak az egyik beadandó házi feladatnak. Közben pedig mindent kihasználok, hogy húzzam az időt. Régen nem írtam. Nem azért, mintha semmi nem történt volna, sőt...Nagyon kevés az időm, azt pedig megpróbálom pihenésre fordítani: utazni, nézelődni, olvasni esetleg. Teljes állásban dolgozom, ami Berlinben 28 tanítási óra hetente. Én ebből 26-ot tényleg tanítok, kettőben pedig helyettes osztályfőnök vagyok. Az egyik osztályban ez azonban azt jelenti, hogy a lusta, beteges osztályfőnök helyett szinte mindent én csinálok. Ráadásul fölvettek a Humboldt Egyetem német szakára, ahol 30 kreditet kellene valahogy összegyűjtenem ahhoz, hogy a magyar tanárdiplomám száz százalékosan elismerjék. Merthogy németet nem tanultam, és egy hivatalosan elismert német általános iskolai tanárnak az kötelező tantárgy az egyetemen. Most hétfőn és kedden délután egyetemre járok, amit amúgy még élvezek is, csak sok egy kicsit. Szóval itt ülök a könyv és a jegyzeteim fölött, de valahogy csak nem akaródzik elkezdeni. Elmélkedem, álmodozom és örülök, hogy szép karácsonyunk volt. Anyuék jól vannak, a fiam lassan egy éve dolgozik Berlinben és elég szépen elismerték az eddigi teljesítményét. Az én helyem is stabil, a gyerekek, a szülők, a kollégák és az iskolavezetés is szeret és ragaszkodnak hozzám. Nem állítom, hogy tanárként megyek nyugdíjba, de pillanatnyilag inkább pozitív a kép. Már német rendszámú kocsival jöttünk haza. Szép lassan fölhúzom az itthoni horgonyaim: megszüntettem a bankszámlám, eladtam a kocsim, most számolom föl a cégem. Szomorú, de nekem még a gyönge forint is jó. Még sokat kell dolgoznom, de nem adtam föl azt a tervem, hogy nyugdíjasként majd egyszer újra itthon élek. Persze, ha az ország továbbra is visszafelé halad és nyugat helyett a keletet választja, azért még ezt is átgondolom. De egyelőre itt a szép karácsonyfa, az ünnep, amit nem tudok máshol elképzelni, mint itthon. A család, a barátok, sok minden húz még vissza. De már megszoktam a berlini életem, már ott is otthon vagyok. Fura érzés. Már nem rohanok minden szünetben haza, de vannak időszakok, amikor mindenképpen itthon szeretnék lenni. A karácsony ilyen. És ez talán így is marad.

Szünet után újra Berlinben

Havas hegyek fölött repültünk

Letelt a téli szünet. Több mint egy hétig voltam otthon. Megnéztem három alapítványi, alternatív iskolát, mert gondolkodtam a hazaköltözésen. Tetszettek is volna, csak hát a pénz...Valahol roppant megalázó a pedagógusokra nézve, hogy egy bolti eladó vagy egy sofőr is többet keres náluk. És nem vonulnak kiabálva az utcán. Reménytelen. Be kell látnom, hogy a hazámnak nincs szüksége rám. Az egész "gyere vissza" duma csak egy nagy humbuk. Rabszolgák kellenek, akik kevés pénzért szorgalmasan, kussban végzik a dolgukat. Hát erre én sosem voltam alkalmas. Ezt leszámítva (azért ez eléggé mellbevágó tapasztalat volt) nagyon jól éreztem magam otthon: voltam színházban, moziban, barátokkal találkoztam, a családom kényeztetett és nagyon sok időt töltöttem a gyerekemmel. Jókat beszélgettünk. Ma reggel a repülőtéren találkoztam a barátnőmmel, városnézőbe indultak a lányával Párizsba. Jó nekik, ők szerdán hazamehetnek, nekem erre hat hetet kell várnom. Persze legyen már végre félig teli a pohár: hat hét múlva újra hazamehetek, húsvéti szünetre, akkor már két hétre. Hatszor négy munkanap, ezt ki lehet bírni. Vagyis hát csak remélem, hogy megmarad a heti négy munkanap, mert péntekente nem kellett dolgoznom. Imádtam a hosszú hétvégéket. De holnap új órarendet kapunk, meglátjuk, hogyan alakul a következő félévem. Remélem, jól.

Értünk lopnak, nem ellenünk

Hová, hová?

Hová, hová? - kérdezi az a néhány maradék, még független sajtómunkás egyike a közpénzzel teli zsákkal éppen hazafelé oldalgó fidesz rokontól, baráttól, szomszédtól. Az rezzenéstelen arccal cipeli tovább drága terhét. - És ugyan már láthatnám, mi van a zsákban? Mert a Mikulás napja már elmúlt, így bizony nem lehet az piros alma, mogyoró - forszírozza tovább a még független sajtómunkás. A fidesz rokon, barát, szomszéd némasági fogadalmának eleget téve megszaporázza lépteit és beoson a kertkapun. Döngve csapódik utána a hideg fém. A még független sajtómunkás se rest, megkeresi a pénzzel meglépő rokon, barát, szomszéd mentorát a Parlementben, önormányzatban vagy éppen valamelyik minisztériumban.
- Megtudhatnánk most már aztán de tényleg, hová tüntették az adófizetők pénzét? - keménykedik a még független sajtómunkás. - Soros bérenc - makogja a hivatali ember. - Migránssimogató - hebegi a minisztériumi főmufti. - Libsibolsi - dörgi a képviselő. - Hazaáruló - károgja a miniszter. - De hát én csak a munkám... - dadogja a  még független sajtómunkás értetlenül, majd visszamegy a szerkesztőségbe, megírja a cikket, amit háromezren lájkolnak és kilencszázan megosztanak a facebookon. Jönnek a kommentek is szép számmal: szemét fidesz, kurva anyád, Soros bérenc újságíró, nektek semmi se jó, ti még többet loptatok, Isten áldja Orbánt, éljen a haza, mocskos Brüsszel, hazaáruló....Az igazi hazafiak eközben rezzenéstelen arccal pucolják a diót közmunkában a minimálbérnél is alacsonyabb jövedelemért, hogy a mi nemzeti milliárdosunk még gazdagabb legyen, diszkréten jajgatva várnak éveket egy új csípőprotézisre, hogy jusson a mi nemzeti focinknak elég pénz,  küldik a gyerekeiket a lerobbant nemzeti iskolákba, hogy jól eszükbe véssék azok a kölykök is, az ő dolguk a tűrés és a beléjük sulykolt nemzeti ismeretek visszaböfögése, gyűlölik elvakultan a sosem látott, ám kellően démonizált menekülteket, akik azért törnek a nemzetünkre, hogy...mert...hiszen....bizony....és könnyes szemmel húzzák be az ikszet arra, aki a haza, a nemzet, az igazság, a védelem és minden, amit mond magáról, Mert ő sose hazudik. Ő mondta.

Hazám

Ahol ismerős

minden szó,

ahol megfér a

rossz és jó,

ahol mesés

az első hó,

ahol legszebb 

a kék bolygó.

Ahol mindenki

jövendőmondó, 

ahol velünk él

tót, sváb, szerb, roma, zsidó.

Ahol tilos a fű,

megtört a derű,
fura a betű.

Ahol nagy a homály,

üres a pohár,

a bőrönd becsomagolva áll.

Ahol az iskola kidob,

vita helyett szitok,

megaláz a titok.

Ahol a múlt rád tapad,

eldöntik, ki vagy,

és te nem véded meg magad.

Ahol legszebb

az első hó,

ahol ismerős 

rossz és jó,

ahol velünk él

minden szó,

ahol mindenki

tót, sváb, szerb, roma, zsidó.

Ahol megfér 

a jövendőmondó, 

ahol mesés a

kék bolygó,

ott a hazám.

Berlin, Budapest, Berlin

Kétszer is láttam a buszból - Drezda

Nem készültem haza. Olyan gyorsan történt, hogy végiggondolni sem volt időm. Csütörtökön délben kollégám a központból azt a hírt hozta, hogy tavalyról van még hat nap szabim, amit vagy kiveszek most, vagy elvész. Az iskola költözése miatt nem akartam kivenni, de rábeszéltek. Igaz, már mindent összepakoltunk, kicsomagolni meg ráérünk, még tart a tavaszi szünet. Szóval csütörtök délben elhatároztam, hogy akkor hazamegyek. Csak négy napról volt szó, mert holnap hajnalban Londonba repülök, de négy nap is sok idő, főleg, ha az ember idős szüleit látogatja meg. Csütörtök este igen kalandos körülmények között végül a fiam vette meg a buszjegyeket (azon a kártyámon, amivel interneten is fizethetnék, nem volt elég fedezet, mert épp előző nap rendeltem Amerikából vitaminokat.) Pénteken már cuccostul mentem dolgozni, este ötkor pedig indult a busz. Reggel nyolckor már anyukámék kapujában álltam. Nagyon jó volt otthon. Minden nap sok időt töltöttem a szüleimmel, nővéremékkel és minden napra jutott barátokból is. Kedden éjjel indult vissza a busz, kora délután már a berlini lakásomban voltam. Most gyorsan össze kell pakolnom - holnap csak egy kis hátizsákkal megyek. Jó lenne a lakást is nagyjából rendben hagyni, mert amíg én nem leszek itt, az unokahúgom költözik ide a barátnőjével, aki épp meglátogatja Budapestről. Szóval elég nagy a jövés-menés mostanában. De így van ez jól.

Mennyit ér az ember, ha idegen?

A kereszténység toleranciát hirdet...elvileg

Két hete helyettesítek az iskola napközijében. A napközit vezető török férfi tanárként érkezett közel 30 éve Németországba. Szépen beszéli a nyelvet, értelmes, tájékozott, jól bánik a gyerekekkel. Barátságos, de tud szigorú is lenni, ha kell. És gyakran kell, mert ebben az iskolában olyan gyerekek tanulnak (már amennyire), akik már sehová sem kellettek. Ez itt a végállomás, nincs tovább. A tanulók többsége migrációs háttérrel rendelkezik, de többségük már Németországban született. De vissza a tanárhoz: múltkor elég keserűen osztotta meg a harminc évnyi tapasztalatait velem. Szerinte csak azért kedvesek hozzánk a német kollégák és vezetők, mert tudják, hogy szükségük van a munkánkra. Máskülönben, magánemberként talán szóba sem állnának velünk. Én ezt nagyon másként gondolom, engem eddig még szinte mindenhol őszinte szimpátiával fogadtak. Na, ja, mondta erre ő, biztosan azért, mert én keresztény országból jöttem. De ő itt mindig idegen és megtűrt marad. Érzésekről nem lehet vitatkozni. Nem tudom, mennyire származnak ezek a gondolatai egy saját magából fakadó kisebbségi érzésből, és mennyi a tapasztalat. Van munkája, megbecsülik, házat vett, mind a két gyerekét taníttatta, az egyik a gyógyszerészeti szakon tanít valamelyik egyetemen, a másik némettanár. De még a gyerekeit is félti, hiába születtek itt és jól képzettek, szerinte, mivel látszik rajtuk a származásuk, van félnivalójuk. Szomorú volt ezt hallani. Én nem félek, és nem gondolom, hogy érdekből kedves velem, aki az. Elég jól meg tudom különböztetni az őszinte és a hamis kedvességet. Utóbbival is találkoztam már persze, de nem csak itt, otthon is bőven. Az biztos, ha az ember elhagyja a hazáját, az már örökre gyökértelen marad. Nem jó érzés. A török tanár harminc éve küzd a honvággyal és még mindig nem tudja, ha visszavonul a munkától itt vagy "otthon" szeretne-e élni. Ő Törökországban született, de a gyerekei már itt. Nincs jó megoldás.
De ha már az emberek hozzáállásáról írok: a múltkor a facebookon egy már régen megszűnt magazin nevében írt valaki gyalázkodó üzenetet nekem (is). Gyanítom, hogy többeknek küldte el valaki a véleményét. Nagyjából lezsidózót (hahahaha) és jól megmondta a kissé Fidesz szagú véleményét. Rettenetes helyesírással. Az volt a baja, hogy elhagytam az országot. Nem tudom, őt miért zavarja ez, de legyen boldog, hogy most jól megmondta....:)