Inzulinpara

Első állomásunk: Brugge

Van, amikor egy nyaralás nem indul jól. Van, hogy nagyon nem jól. Nos, a miénk az utóbbi volt. Barátnőmnek kiújult egy antibiotikumot igénylő betegsége a berlini indulás előtti éjjel. Reggel nem a tervezett gázfröccsöt adtuk, hanem a legközelebbi háziorvosi rendelőbe mentünk. Ahol szabadságolások miatt nem fogadtak. Utána kinéztem egy közeli másik rendelőt, ott éppen leállt a teljes informatikai rendszer, de nagyon segítőkészek voltak, úgyhogy inkább vártunk. Közel kétórás huzavona végén egy szimpatikus (amúgy migráns) orvos végül megírta a receptet. Délben végre bepakoltunk az autóba és Eindhover felé irányítottuk a kocsit, ahol délután négykor kellett volna találkoznunk egy másik barátunkkal. Abban reménykedtünk, hogy  Budapestről odatartó gépek a szokásos másfél-kétórás, késéssel landolnak, így egyszerre érünk oda. Már közelítettük a holland-német határhoz, amikor a hűtőtáskából (ami a teljes hatheti inzulin tartalékom rejtette) vizet vettünk ki. Melegen. Mit melegen? Szinte forrón. Bennem megállt az ütő. Mindenhol az szerepel, hogy 30 fok fölötti hőmérsékleten tönkremegy az inzulin, a táskában pedig garantáltan ennél sokkal melegebb volt. Gyakorlatilag hosszú órákon keresztül hőkezeltük a hűtést igénylő inzulint. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, mert a penekben néhány napra való adag volt csak (hosszú- és rövidtávú inzulint használok), ha kifogynak, ott állok a bajban. Aztán nagy nehezen beugrott a pánikban, hogy "E-recept". Gondoltam, fölhívom a diabethologiát, ahová járok, íratok receptet, amit a következő kisvároskában még simán kiválthatok. Jó terv volt, de az üzenetrögzítőn nem jutottam túl. Aznap volt az iskolai szünet első napja, szerintem egész Berlin szabadságra ment. Kerestünk egy még nyitva tartó orvost (már elmúlt hat), akinél nagy könyörgésre sikerült teljesárú inzulint felíratni. (Amúgy jelképes dobozpénzt fizetek csak érte.) Fölkészültem valami horrorisztikus összegre, de a harmadik patikában, ahol nem tudtak inzulint adni, már bármennyit kifizettem volna érte. Végül már hajlottam arra, hogy német inzulin nélkül megyünk tovább, aztán majd Franciaországban kitalálunk valamit, amikor tök véletlenül elmentünk egy icipici patika előtt. Padlófék, zárás előtt barohantam, a patikusnő maga volt a megtestesült tündér, lett rövidtávú inzulin, sőt, még egy hűtőtáskába is betette. Majdnem sírtam a megkönnyebbüléstől. Az eindhoveni reptérre este tízre értünk oda, szegény Kriszti négytől várt, mert persze aznap kivételesen nem késett a gép. Este - mert olyan kis kísérletező vagyok - kipróbáltam a hőkezelt inzulint, abban a boldog tudatban, hogy a kis hűtőszatyorkában ott a friss, szóval tudok korrigálni. Tadaaaaaam! Gond nélkül működött. Azóta már a második pent használom és mint a nagykönyvben, úgy működik. Nem mondom, hogy ezentúl forralni szeretném az inzulint, de ez az extrém hőmérséklet sem ártott neki. Szóval tök feleslegesen pánikoltam és vesztegettünk el órákat. De legalább tudom, hogy ne parázzak annyit, ha jön a meleg, a modern inzulinok már bírják. (Legközelebb majd az útról is írok, ami fantasztikus volt.)

Berlin felé kis hibákkal

A nyári szünet végén lelkesen indultunk neki a berlini visszaútnak, főleg, mivel nem egynaposra, hanem több mint egy hetesre terveztük barátnőmmel. Karlovy Vary volt az első állomás, ahol egy - nagy valószínűséggel - oroszok által üzemeltetett szállodában foglaltunk szobát. Amikor beléptem az ajtón, először nem értettem, hogy miért van az ágy fóliával letakarva, de tévedtem, nem fólia volt az: olyan csicsás (nylon) ágyterítőt sikerült két a hattyúvá formált törülközők alá odarittyenteni, hogy a könnyeim potyogtak a nevetéstől. Reggel már nem nevettem annyira, amikor az autó szélvédőjén egy repedést találtam. Amire sajnos nem állt, hogy máma már nem hasad tovább, mert másnap Weimarban határozottan hosszabb volt. Szerencsére szinte útba esett egy autószerelő, aki megnyugtatott, hogy nem fog sem darabokra törni, sem az ölembe pottyanni a szélvédő, menjünk nyugodtan tovább, ahogy a repedés is megtalálja majd a maga útját és valószínűleg egyre nagyobb lesz. (Egy ideig nőtt még, aztán megállt a fejlődésben.) Weimarból egy malommúzeum felé autóztunk (repedt szélvédővel), amikor megláttunk egy "vízivár" táblát. Az biztosan érdekes, gondoltuk és megálltunk. A vár tényleg helyes volt, kicsit lepukkant, mint kiderült egy műgyűjtő építész tulajdona. A parkba egy kis hídon át lehetett átjutni. A barátnőm ment előre és amint elé tárult a fák mögött egy tisztás látványa döbbenten fordult meg. Láttam az elképedést az arcán. Mit mondjak: akasztott emberek (és állatok), koponyák és hasonló installációk fogadtak. Egy fehér inges vidám öregúr, aki előttünk baktatott át a hídon,  jót nevetett kifakadásomon. Ilyen morbid, elvadult művészettel azt hiszem még nem találkoztam. Ez a látvány megalapozta az utunkat, végig sorozatgyilkosokról, minket követő pszichopatákról "viccelődtünk".  Aztán át kellett mennem a világ leghosszabb függőhídján amitől rettegtem, mert nem bízom embertársaim munkavégzésében és minden ilyen technikai dologról azt hiszem, hogy nincs rendesen megcsinálva. De ezt is túléltem és tulajdonképpen szórakoztató volt. A következő balfogás egy síkvidéki sícentrum szállodájában történt. Már a foglalás hiba volt, ki a fene gondolná, hogy Észak-Németországban egy kb. 300 méter hosszú beltéri sípálya található mindenféle szórakoztó mellékzöngével (autópálya és üvöltöző vendégek zajával). Mire odaértünk szakadt az eső (másnap reggel is), a parkolótól kifejezetten messze volt a recepció, a szobában pedig sílécekből ácsolt fogasok fogadtak. Hát jó. Másnap korán keltünk (volna), hogy még a hajnali ködös-párás tájképeket fotózhassunk a csodálatos hangamezőkről, de a már említett zuhatag ezt jól elmosta. Elindultunk  Hamburg felé. Útközben megálltunk egy kisvároska cukrászdájában enni és kávézni, ahol kivert a hideg veríték: nem találtam a cukorcuccom (cukorszintmérő, inzulinpen, tűk, stb.) Vad telefonálgatások után szerencsére a sícentrumban megtalálták, ott felejtettem az ágyban. Indulás vissza, mérés, szúrás, elcsomagoltatott kaja felfalása. Most jön a minden rosszban van valami jó duma: időközben enyhült, majd elállt az eső, így végül fantasztikus hangás fotókat készíthettünk. Hamburgba péntek esti csúcsban érkeztünk, rémes volt a forgalom. Én itt találkoztam először olyan megoldással, hogy két sávot egy az aszfaltra festett útszűkület jelzéssel összeengednek, a sofőrök meg meccsezzék le, hogy ki az erősebb, ki mehet előre. Fura volt, de csak eljutottunk a város másik szélén található hotelbe. Már nagyon éhesen. A viszonylag külvárosi környezetben nem láttunk igazán éttermeket, így tanácsot kértünk a kedves, fiatal indiai recepcióstól, hogy merre induljunk, ha még enni szeretnénk valamit: balra egy ázsiai, jobbra pedig egy Bageging található - mondta - , amiről mi simán azt hittük, hogy az meg egy indiai kajálda. Háromszor próbáltam megkérdezni, hogy ez utóbbi milyen jellegű, de nem tudta elmagyarázni. Aztán megunta és leírta egy cetlire: Burger King. Inkább balra indultunk. Másnap Hamburgban csatangoltunk, majd egy remek ötlettől vezérelve hajókáztunk egyet a kikötőben. Még soha nem láttam ilyen jól és közelről egy ekkora kikötőt. Aztán megnéztük a miniatűr Wunderlandot, ami egy működő makettkiállításaként volt hirdetve. Nagynak tényleg nagy volt, egy perccel sem engedtek be korábban a foglalt időpontnál és az akciók szinte mindegyike valami katasztrófa volt: megfulladt ember, kigyulladt épület, vagy erdő, szirénázó tűzoltók, rendőrök. Hát elég fura  észjárásuk lehet a tervezőknek. Még hátra volt egy esti program, amikor egy bizonyos pontról akart a barátnőm két csatorna összefolyását lefotózni fényekkel és egy kivilágított épülettel a közepén. Ez sem úgy sikerült, ahogy képzelte, mert a fényeket, amiktől igazán szép lett volna a kép, nem kapcsolták föl. Az utolsó attrakció másnap este egy csinos kis világítótorony lett volna naplementében. Időben odaértünk, a nap éppen lemenőben, a csinos kis világítótorony pedig fóliába burkolva. Köszi. Mindezeken túl persze nagyon klassz kis utazás volt. A fejemben összeállt egy krimi, már csak le kell írni, a szélvédőmet megcsinálják ingyen és van kb. ezer kép az útról. Egy párat most meg is mutatnék, illusztrálva a kis baklövéseket. (Néhány kép a barátnőmé, ő a jobb fotós.) 

Granadában történt

Azt hittem, ez a reggel más lesz, mint a többi. Ahogy kinyitottam a szemem, félve mozgattam meg a lábaim: csípő, térd fájdalommentesen működött. Óvatosan fölültem és elforgattam a nyakam. Na jó, itt hallottam és éreztem némi kattogást, de nem tűnt vészesnek. A kezeim nem zsibbadtak, a derekam simán hajlott, és gond nélkül fölmondtam Pitagorasz tételét. Jó, jó, a hasnyálmirigyem cserben hagyott néhány éve, helyesebben alulmaradt az immunrendszeremmel vívott harcban, de a helyzet kezelhető. Földöntúli, amolyan könnyfakasztó boldogság tört rám: megéltem, túléltem, sőt...Eszembe jutott, milyen volt a huszadik. Azt Párizsban töltöttem. Igaz, akkor még autóstoppal barangoltunk barátnőmmel Európában és azt hiszem, talán egy gyorsétteremben volt az ünnepi vacsora, de kit érdekeltek az ilyen apróságok, ha kiszabadulhattunk a kerítés mögül és beleszagolhattunk a szabadságba. Most a körülmények összehasonlíthatatlanul jobbak voltak: repülő, bérelt autó, kellemes szálloda és trendi éttermek. A fiam vitt el erre az útra: vezetett, intézkedett, nekem tényleg mindenből csak a legjobb jutott. Azt mondta, ne legyen ez egy szomorú születésnap, gyűjtsünk élményeket. És milyen igaza lett. Életem talán legszebb hete volt, annyi szépséggel, hogy elfelejtettem: egy évtizedet öregedtem közben. Párizsban húsz, Granadában hatvan - kell ennél jobb élet? 

Már megint vége van

Canterbury meseszép

Elsősorban a nyaralásnak van vége, de ez az ősz is más lesz, mint az eddigiek. Az álommunkát keresem, de mostanában megint nem jön szembe, így egy darabig csak részmunkaidőben tolom. Mondjuk, így a cukorbajjal birkózva nem is bánom, hogy egy kicsit nyugisabb lesz az élet. Majd jön, aminek jönnie kell, addig végre tényleg magammal is tudok foglalkozni. Három hét alatt rendesen kipihentem magam, csoda helyeken jártam. Először gyereklátogatóban (ismét) Londonban, de most már elég volt a városból, inkább utazgattunk. Otthon pedig meglátogattam Esterházyt. Elmentünk Gannára, a mauzóleumhoz, ahol eltemették. Mit mondjak, volt némi pityergés. Tegnap este érkeztem vissza Berlinbe. Egyelőre a nyaralás fotóival vigasztalódom.

Hajóval mentünk Greenwichbe

A királyi csillagvizsgáló

Brighton - tengerparti kisváros 

Canterbury

 

Oxford 

Ganna, Esterházy mauzóleum

  

Valahol útközben