Hol vannak a gyerekek?

 

A "gyermek" lett az év szava a tavalyi "béke" és tavalyelőtti "család" után. Persze csak véletlen, hogy a kormánypropaganda által tolt fogalmakat választja évről évre egy mittudoménmilyen Montágh (?) bizottság. Amúgy a gyermek tényleg nagyon fontos: a jövő, a remény, a család, a boldogság alapvetése sokak számára. Másoknak, és egyre több fiatalnak pedig nem. És persze kár, hogy a családokon kívül csak a statisztika számára annyira fontos egy kisbaba megszületése és az is kár, hogy csak meghatározott formációban tartják kívánatosnak világra jöttét. A nagy tervcsináló még most sem érti, miért nem születik ízlésének megfelelő számú gyermek Magyarországon. És a saját fura logikája alapján meghosszabbítja Bicskéig. Mert ugye, ha eddig a gyermekek után járó kedvezmény, hitel, ajándék milliók nem bizonyultak elegendőnek, majd adnak másképp, adnak többet, hiszen már annyi mindent megszereztek pénzért (és kisebb-nagyobb fenyegetéssel), majd csak megszületnek azok a gyerekek is, ha többet fizetnek értük. Ha meg nem, akkor jöhet a light fenyegetés - először. Biztosan tekeregnek már az agytröszt tagjainak agytekervényei, hogyan lehet Brüsszelre meg az ifjabbik Sorosra kenni a meg nem született magyar állampolgárok hiányát. Az már persze más kérdés, hogy ha már annyira imád vezetőnk harcolni, miért nem a gyerekszegénység ellen küzd, miért nem indít a mindenki számára elérhető lakhatásért (bérlakásprogram) háborút, miért nem hívja híveit a jobb oktatásért és egészségügyért csatába. A szabályokat úgyis ő írja és saját bevallása szerint a meccs addig tart, amíg meg nem nyeri. Itt tényleg fontos volna nyerni, tart, ameddig tart a meccs. Ezek szerint ezen a pályán nem is fontos számára a küzdelem, valós helyett vélt ellenséggel lehet igazán gyorsan leszámolni. Legyen neki, de akkor ne ajvékoljon, hogy hol vannak a gyerekek. 

Utazás matracon, esőben

 

Igen, a matracon az én vagyok

Tegnap tartottuk a hatodikosaim búcsúbuliját. Berlinben az általános iskola ezzel az osztállyal ér véget. Az osztály fele ugyan itt marad az iskolában a felső tagozaton, de a fele gimnáziumba megy. Egész héten nagyon meleg volt, kivéve tegnap, amikor délelőtt szakadt az eső, és délután is többször eleredt. Így félig egy tető alá húzódva grilleztünk. Eljött az összes szülő, ennyi szépet és jót magamról még soha életemben nem hallottam. A gyerekek is készültek egy meglepetéssel. A tesitanárnő segítségével kicipeltek a tornacsarnokból egy hatalmas matracot, amire rá kellett feküdnöm. Természetesen újra eleredt az eső. Aztán közös erővel fölemelték a matracot és körbevittek az iskolaudvaron. Egyszer megbillentem, egyszer nekimentünk egy fának, de megúsztam földre pottyanás nélkül. Csak a végén konstatáltam, hogy a tesitanárnő nem jött velünk, a srácok teljesen egyedül cipeltek. Közben folyamatosan ordítva kérdezgettek, hogy jól vagyok-e, tetszik-e az utazás. Érezhető volt, hogy valami nagyon különlegeset akartak adni. Sikerült. Ezt még az unokáimnak is mesélni fogom (és a videót is biztosan megmutatom majd nekik.) Mondjuk a nadrágom szépen összegyűjtötte az esővizet, amikor leszálltam a szállítóeszközről, pont úgy néztem ki, mint aki bepisilt. Mire megszáradt a hátsó részem, az egyik nagyon aranyos, de igen szeles gyerek az ölembe borított egy jó nagy pohár vizet, szóval ismét úgy néztem ki, mint aki bepisilt.  Persze nagyon fáradt vagyok, alig vártam már az év végét, meg egy iskola, itt is csak egy iskola a maga fura szabályaival, amik néha elég idegesítőek, de mindezekkel együtt ezek azok a pillanatok, amikor az ember úgy érzi: megérte!

Búcsú

Szeptemberben reggel még megszeppenve sírtak,

az iskolaév végén  már búcsúlevelet írtak.

Kis emberek, nagy szívvel, mind szeretetet akar,

hagyjuk őket játszani, mert felnőnek hamar.

Ülnek a széken és ártatlan szemekkel néznek,

a ceruzából ágyú lett, radírgumi vitézzel

hadd játsszanak, ráérnek még a nagybetűsre várni,

egyszer majd úgyis be kell a csatasorba állni.

Hát ennyi volt, ég veletek, elsodor az élet,

megyek tovább, lesz új csapat, nincs vége a mesének.

Ne hagyjátok, hogy  szárnyaitok  bárki is letörje,

váljon valóra álmotok, ne engedjetek belőle!

Ülve elalszom - az első tanítási hét tapasztalatai

Olyan szinten érzem magam túlterheltnek, hogy tényleg azt sem tudom, hol áll a fejem: múlt csütörtökön reggel rossz irányba szálltam az U-Bahnon, délután egy autó elé léptem, ha nem kapja el a sofőr kormányt, akkor valószínűleg most nem itt ülnék. Pénteken viszonylag korán hazaértem, vettem a piacon magamnak ebédet, majd a kapu előtt konstatáltam, hogy sehol nem találom a kulcscsomóm. Azt hittem, megüt a guta, kivált, mert az iskolai kulcsok is rajta voltak. Az unokahúgom, akinél a pótkulcsok vannak, nem volt elérhető, totális pánikban hívtam föl a barátját, hátha ő tudja, hol van a csaj. Mint kiderült, a mobilszolgáltatónál volt valami gebasz, azt ajánlotta, küldjek egy smst, azt előbb-utóbb megkapja. Így történt. Szerencsére egy órán belül leszállította a pótkulcsot.  Az eredetit - fölhívtam a sulit, így megtudtam - a tanáriban hagytam az asztalon. Minden jó, ha jó a vége.

Időközben megkaptam az egyetemtől a választ az elbliccelt beíratkozásról: nincs mit tenni, maximum akkor kapok helyet, ha valaki visszalép vagy próbálkozhatom a téli szemeszternél újra. Még nem örültem így elutasításnak. Ha most még az egyetemet is végeznem kellene, tuti belehalnék. Egyszerűen túlméreteztem az erőm, de az is lehet, hogy öregszem, ezért  kevesebbet bírok, mint régen. Magyarul sem tanítottam vagy huszonöt éve, németül pedig még soha. Elsősöknek tartok matek- és rajzórákat, ötödikeseknek pedig integrált természtettudományt. Utóbbitól kiver a víz. De a szenátus valahogy úgy érzékelte a környezetismeretet, amit a főiskolán hat szemeszteren keresztül tanultam, hogy az bizony termtud, így arra kaptam teljes elismerést, illetve a matekra is. Szóval ez a két tárgy rámégett, az most már biztos. A matek még megy is, szeretem is, bár a kicsikkel rémesen nehéz. Mintha egy zsák bolhát próbálna az ember valami felé terelni. Ma például négy gyereknek korrepetálást kellett tartanom, körülbelül huszonötször elmondtam, hogy maradjanak a hallban, mert be voltam osztva a szünetre felügyeletre. Hármat meg is találtam a szünet végén, a negyedik csak eltűnt. Mint kiderült, a napközis nevelő - aki pedig föl is írta, hogy kik maradnak - mégiscsak elvitte magával. Az iskolatitkár hozta vissza nekem. Versenyt futok az idővel, nem tudom, hogy belerázódom-e azelőtt, hogy kiderülne rólam, milyen hiányos felkészültséggel vágtam neki ennek az egésznek. Félig-meddig még mindig kívülállóként úgy tűnik, hogy mindenki tök lelkes, sokat dolgozik, kézben tartja a dolgokat, csak én bénázom. Persze biztos nincs ez így - a bénázásomon kívül, ami tényleges. Olyan fáradt vagyok, hogy ülve elalszom. Éjszaka meg nem alszom rendesen az izgalom miatt. Ezért küzdtem, hogy idáig eljussak, most pedig teljesen elbizonytalanodtam: bírom én ezt? Beletanulok? Képes leszek  a szerződés végéig (2018. július 31)  megmaradni itt? Egyik nap úgy érzem, igen, másik nap meg szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Drukkoljatok!