Na, ez a hét is jól kezdődött

Egy hete érkeztem vissza Berlinbe Magyarországról és olyan jót futott az autóm, hogy a második tankolásból alig használtam benzint. Nem akartam/nem tudtam a szünet után azonnal ridegtartásba visszailleszkedni, így megengedtem magamnak, hogy a hétvégéig még autóval járjak a suliba. Azzal nyugtattam magam, hogy folyton szakad az eső, ennyi jár nekem. De ma reggel már nem volt pardon, vissza kellett állnom a normális üzemmódba, úgyhogy szépen elkutyagoltam a Ringbahnig.  Ez a vonat egy remek találmány amúgy, mert körbefonja a belvárost és két irányba, csúcsidőben ötpercenként mennek a szerelvények, millió csomópontot és átszállási lehetőséget érintve. Valaki tényleg remekül kitalálta, de az üzemeltetésével egyre több a probléma. Állítólag azóta, mióta a teljes berlini S-Bahn hálózat működtetését átvette a Deutsche Bahn és a befektetés minél gyorsabb megtérülése érdekében leépítette a karbantartást egy minimum szintre. Nem tudom, hogy valóban így volt-e, de, hogy baj van, az biztos. Ma például rögtön az a felirat fogadott, hogy az S-Bahnok teljesen összevissza közlekednek - állítólag - orvosi beavatkozás miatt. Általában Signalstörung (a jelzőrendszer hibája) szokott a probléma okaként szerepelni, illtve rendőrségi bevetés szokott még keresztbe tenni. Rögtön azzal kezdtem a hetet, hogy öt perc helyett húszat vártam. Persze olyan zsúfolt szerelvény érkezett azután, hogy nem fértem föl, azt hittem , megüt a guta. De aztán bevettem a leszarom tablettát (megígértem magamnak, hogy ez lesz idén az egyetlen gyógyszerem) és kivártam a következő, már nem annyira telített járatot. Szerencsére azon már régen nem stresszelek, hogy elkésem. Hazafelé az U-Bahnnal volt fennforgás, az első három megállónyi távot nagyjából lépésben tette meg Ezt is sztóikus nyugalommal fogadtam. A diabethológián azonban még egy tablettára szükségem volt, hogy ne küldjem el a teljes személyzetet a fenébe: decemberben, amikor az orvosom fölírta az insulin beadásához szükséges tűket, zárva volt a patikájuk, ahol ezeket ingyen rendelkezésre bocsátják. Háromszor próbáltam meg megszerezni azokat, mindig azt mondták, hogy a következő héten már biztosan nyitva lesznek. Közben eljött a karácsonyi szünet, hazautaztam. Ma bölcsen felhívtam őket, hogy ne menjek hiába: nyitva van, nyugtattak meg. Ja, tényleg, nyitva volt, de nem fogadták el a receptet, ami időközben lejárt. Remek. Még jó, hogy tudtam olyan csúnyán nézni, amire gyorsan nyomtattak a recepción egy újat. 

Migránsbalhé az S-Bahnon

Az afrikai férfi reggel fél hétkor nyitott sörösüveggel szállt föl a berlini Ringbahn egyik kocsijába. Hangosan gajdolni kezdett, hol énekelt, hol valamilyen fura zagyva, angolra hajazó szöveget üvöltött (amúgy a maszk még mindig kötelező a tömegközlekedésen, de ki tud maszkban ordibálni meg sört inni...). Nehéz volt eldönteni, hogy még részeg, már részeg vagy esetleg totálisan buggyant - és részeg. A közelében ülő nő néhány megálló után nem tudta tovább tűrtőztetni magát, rászólt, hogy ugyan már ne legyen olyan hangos. A pasi azonnal fenyegetni kezdte, ömlött a fucking a szövegéből. Az utasok egy része - vérsmérsékletük szerint halkan vagy hangosan - méltatlankodott, természetesen az is elhangzott, hogy a fickó tuti szociális segélyből él, amit mi fizetünk és ezt kapjuk cserébe. Közben egy fiatal férfi a nő és az egyre agresszívabb ember közé állt, nehogy az megüsse. Nem szólt egy szót sem, de gyakorlatilag elszigetelte a nőt az afrikaitól. A nő mellett ülő tagbaszakadt férfi félig felállt és a kezét óvón a nő fölé emelte. Az ajtónál álló férfi utasok egyre közelebb húzódtak a folyamatosan üvöltöző bolondhoz, kétség sem fért hozzá, hogy fölkészültek az ártalmatlanítására. A tettre kész emberek között - akcentusuk és kinézetük alapján - mindenféle nemzet képviseltette magát. A következő megállónál a tagbaszakadt - szerintem - lengyel határozottan ráordított az afrikaira, hogy kifelé. Az le is szállt, a földhöz csapta az üveget, ami úgy tört el, hogy a kezében maradt - mintegy éles késként - a fele, és a lengyelt hergelte, aki majdnem utána ment. Az S-Bahn közönsége egyöntetűen kérlelte, nyugtatta a pozitív hőst, nehogy leszálljon, hagyja az egészet a csudába. Az ajtók bezáródtak, az afrikai a peronon maradt a törött üveggel és tovább ordított, mi pedig megnyugodtunk. Hogy miért írtam mindezt meg? Egyrészt, mert így kezdődött a reggelem, másrészt, mert ma is tisztán kirajzolódott, hogy a törésvonal nem a migránsok és a nem migránsok között, hanem a balhésok és a tisztességes emberek között húzódik. Nem szoktam félni Berlinben, nincs is okom rá, de talán még sosem éreztem magam ilyen biztonságban, mint ma reggel fél hétkor egy "felfegyverzett" idióta és nagyon sok, a fejét nem elfordító, belevaló férfi között. 

Gyereknevelés az S-Bahnon

Falra festett vonat

Pénteken, munkából hazafelé az S-Bahnon hulla fáradtan ültem le egy kamasz srác mellé. Átellenben ült egy még viszonylag fiatal, nagyon szép, intelligens tekintetű nő zöld kendőben.  A majd bokáig érő szintén zöld lepel alatt farmert viselt és modern edzőcipőt hordott. Mellette egy fogszabályzós, hosszú hajú kamaszlány, az ölében egy négyéves forma kislány. Hatalmas bevásárlószatyor terpeszkedett a lábaiknál. A mellettem ülő srác a mobiljával matatott. Arra kaptam föl a fejem, hogy a nő a a fiúnak magyaráz valamit lendületesen. Nem dícsérte az biztos, de nem is emelte föl különösebben a hangját. A fiú morgott, nagyon mérges volt, de engedelmesen átadta a telefonját a nőnek, aki a táskájába tette. Törökül beszéltek, de néha német szavakat is használtak. Annyit megértettem, hogy egy hét. Még mutatta is az ujjaival a hét napot. A fiú arca rettenetesen megnyúlt, de - hát hiszen kamasz - vonogatta a vállát és azt hajtogatta, hogy neki mindegy. A metakommunikációja azonban árulkodott arról, hogy telibe talált a büntetés. A fogszabályzós kamaszlány csúfolódni kezdett (gondolom a srác nővére lehetett), de a nő rövid úton leintette. Tovább magyarázott, mire a srác dúlva-fúlva magához vette a méretes pakkot.
Nem ismertem az előzményeket, fogalmam sem volt, miről beszéltek, mi történt, mégis, nagyon szimpatikus volt a nő viselkedése: józanul, kiabálás nélkül jelezte gyerekének, hogy bizonyos tetteknek következményei vannak. Pontosan megmondta, hogy ez most hétnapos mobilmegvonás. Látva a mozdulatot, ahogy a telefont elsüllyeztette a táskájában, biztos vagyok benne, hogy az hét napig nem kerül elő onnan. Igazából semmi különös nem történt: egy anya megregulázta a fiát. Mégis, ebben a kulturális kavarodásban annyira jó volt látni, hogy mennyire egyformák vagyunk. Mindegy, hogy mit viselünk, milyen nyelven beszélünk, sokkal több minden köt minket össze, mint ami elválaszt.  És ezt akkor, amikor a más kultúrák elleni uszítás olyan hangos, hogy néha már a saját hangunkat sem halljuk, nagyon fontos kihangsúlyozni.

Jelenetek az S-Bahnról

Egykori sörfőzde. Ma kulturközpont

Tömött S-Bahn hazafelé csúcsidőben. Állok egy négyes ülés mellett és bámulom az előttem ülőket. Négyből négy a telefonjával játszik. Az egyik valamilyen színes buborékokat lövöldöz. Négyből kettő sört iszik. Megfordulok, nézem a hátam mögött terpeszkedőket. Négyből három mobilozik Nem látom pontosan, hogy mit csinálnak, de nyomogatják a gombokat rendesen. Viszont csak egy vedel sört.
Másnap. Anyuka két gyerekkel trükközi föl magát a szerelvényre, ami szerencsére félig üres. Igaz, elég későn is van már. Az egyik gyerek még picike, kocsiban ücsörög. Előtte egy félig megcsócsált hamburger. Anyuka bemanőverez a sarokba. A nagyobbikat beülteti az ablakhoz, a kocsit beállítja a két négyesülés közé. Mobil elő, szorgos gombnyomogatás...Elbambulok. Mire föleszmélek, a babakocsi rakétaként lő ki és süvít a kocsi másik vége felé. Anyuka több másodperces késéssel rohan a gyereke után, de még időben megmenti. (Csupasz pisztoly hány?). Kocsi vissza, fék behúz, mobil újra beüzemel.
Ma. Ahhoz már hozzászoktam (nem, még mindig nem szoktam hozzá), hogy mindenféle ember mindenhol sört iszik. De ma egy öreg fószer kimaxolta az alkoholélményt. Nem aprózta el,  vörösbort kortyolgatott kedélyesen. Jó huzata volt, mert alig egy ujjnyi maradt az üveg alján, amikor visszatette a szatyrába. Én leszálltam, ő maradt még. Remélem, az út végéig kitartott az itóka.

A filozófus

Azt hittem, csak én nem értem

Télen sem hord zoknit. Kopott félcipője és foszladozó nadrágszára közül előbukkan a hidegtől lilás színben játszó bokája. Sűrű, göndör szőke haját kis kontyban hordja. Zakója is van. Már ősszel is láttam a Ringbahnon. Akkor egyenesen mezítláb volt. Hosszú lábát kinyújtotta (jó messzire ért), ölébe fektette laptopját és nagyon írt. Mostanában egy kis jegyzetblokkal járkál és le-lecsap az utasokra. Én sem úsztam meg, néhány napja éppen velem szembe ült le. Gyorsan beszélt, nekem túl gyorsan.Valamilyen átértékelt szövegről magyarázott. Hamar föladtam, követni sem tudtam, mit hadar. Elszomorodva méláztam azon, hogy talán sosem tanulok meg rendesen németül. A mellettem ülő fiatal nő nagyon figyelt, néha bólogatott is. Gyanítom, hogy lánglelkű filozófusunk valamilyen személyre szabott szöveg megalkotását vállalta volna két megálló között - talán pénzért. Én már rég feladtam és a szokásos "sajnos nem értem" szöveggel zártam rövidre az elég egyoldalúra sikeredett diskurzust. A nő is nemet intett a fejével. A hórihorgas bölcs lankadatlan lelkesedéssel állt tovább. Utastársam hosszan bámult ki az ablakon, aztán hozzám fordult és egy kicsit zavartan közölte: egy szavát sem értettem. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.