A tetves, a göthös meg a túlsúlyos

Könyvvásárlásból jöttem villamossal  haza. Jócskán tele volt a kocsi. Abban a traktusban, ahol én szorongtam, három olyan nagyon, de tényleg nagyon kövér ember ült, hogy egy-egy ülés helyett mindegyikük kettőt foglalt el.  Az egyik nő és pasi még egészen fiatal volt, ami különösen szomorú. Íme a jóléti társadalom, sok felesleges, üres kalóriazabálással. Aztán fölszállt egy alkoholista, aki először gondosan fölhúzta az egyik nadrágszárát a lábán és akkurátosan végigvakargatta, aztán ugyanezt követte el a másikkal. Majd a feje következett. A füle mögött olyan erővel vakarta a zsíros haját, hogy attól féltem, tetvek fognak repkedni mindenfelé. Rémes volt. Vakarózva járkált, hol hátracaplatott, hol meg vissza, előre. Gondolom egyenletesen szerette volna szétteríteni nyavalyáit.  Miközben nyughatatlan alkoholistánk köreit rótta, a mellettem lévő ülésen egy nőre olyan köhögőroham jött rá, hogy azt hittem, megfullad. Még az a szerencse, hogy többé-kevésbé elfedte a száját a tenyerével, így valószínűleg a bacilusainak vagy vírustenyészetének csak egy töredéke jutott a levegőbe. Tanulság? Ha ezt az utat megúsztam rüh, tetű és tüdőbaj nélkül, szerencsésnek mondhatom magam. (Amúgy a bejegyzés címe egyáltalán nem titkoltan A hentes, a kurva meg a félszemű című film nyomán keletkezett. Még a téli szünetben, otthon láttam. Láttam? A film felét a szék alá bújva, a szememet befogva töltöttem, annyira nem bírtam a brutalitását.)

Magyar hajléktalanok az U-Bahnon

Se otthonuk, se hazájuk...

Két totál részeg ember utazott ma délután az 7-es U-Bahnon. Az utasok szánakozással vegyes undorral kerülték ki őket. A fiatalabb a motyójára dőlve aludt, a másik  maga elé meredten motyogott. Nem igazán értettem, miről beszél, de a Hauptbahnhof (főpályaudvar) többször is megütötte a fülem. Tömény piaszag töltötte be a teret. Az egyik fura hangzású mondatfoszlány után nagyon oda kellett figyelnem a pasasra: magyar volt. Két szerencsétlen magyar hajléktalan a berlini őszben. Talán apa és fia, talán csak két véletlenül egymás mellé sodródott férfi. Lehet, hogy együtt jöttek Berlinbe szerencsét próbálni de itt is megismerkedhettek. Ahogy rájuk néztem, egy villanásra beugrott a Fóti úti menhely, ahol - hát bizony, több mint 20 évvel ezelőtt - próbáltunk meg néhány jobb sorsra érdemes hajléktalant megmenteni. Akkor még előtte álltunk a nagy változásoknak, reménykedtünk, hogy húsz év múlva Magyarország fölzárkózik és igazi, élhető, európai ország lesz. Hát, nem lett. Nem hittem volna, hogy nem csak nekem kell külföldön szerencsét próbálnom, hanem a hajléktalanoknak is. Utánam jött a múlt, ma délután megtalált, megrángatta a kabátom ujját és azt mondta: tudod, hogy dolgod van. Tudom, ezért vagyok itt - válaszoltam és leszálltam a következő megállóban.