Sihederek randandalírozása miatt zárt be egy strand Berlinben

Nem bírták a munkatársak tovább: beteget jelentettek, így valójában az ő hiányzásuk miatt marad zárva a héten a neuköllni fürdő. Ma ez volt a vezető hír a rádióban. Állítólag a strand munkatársai már többször jelezték a problémát, hogy - feltehetően  arab és csecsen - hátterű sihederek szidalmazzák, leköpik őket, de attól sem riadnak vissza, hogy tettlegesen is bántalmazzák a dolgozókat, akik eddig hiába kértek segítséget. Így jobb híján fogták magukat és tömegesen betegállományba mentek, a fürdő zárva marad. Most kezdenek a fejükhöz kapni a német politikusok, hogy mi lesz, ha a menekültek integrációja nem valósítható meg és saját  - európai normákhoz nem illeszthető - törvényeik szerint élik az életüket. Ez az eset a menekülteknek árt a legtöbbet, hiszen többségük mindent elkövet, hogy beilleszkedjen, igyekeznek alkalmazkodni, nyelvet tanulni, munkát szerezni. De ha egy hangos és agresszív kisebbség folyamatosan rájuk irányítja a figyelmet, egyre nagyobb lesz az előítélet és az amúgy is előretörő szélsőjobb térnyerése nem sok jót ígér. A megoldás? Szülők nélkül nem engednének be kölyköket a strandokra, előre kellene online jegyet venni személyes adatok megadásával, nagyobb rendőri jelenlét és......mély tanácstalanság. Pedig menekültek voltak és lesznek. Ha nem találunk erre a problémára megoldást, sokasodnak a hasonló esetek, és a biztonságos városból egy kaotikus metropolisz válik. Nekem már most van olyan tanítványom, aki azért költözik Bajorország egyik kisvárosába, mert elege lett a berlini "sokszínűségből". Ez is egy megoldás, de azért az mégsem járja, hogy a berliniek költözzenek el a saját városukból. Én továbbra is azon az állásponton vagyok, hogy a háború elől menekülőket be kell fogadni, de emellett nulla toleranciát is hirdetnék: aki nem akar az itteni törvények szerint élni, nyugodtan hazamehet. 

Gyerek, aki mindenkit kiborít

Tizenöt volt az anyja, amikor valamelyik afrikai országból terhesen Berlinbe jött. Szült  még egy gyereket, de az apákról nincs hír. A nagyobbik kifog minden szakemberen, akik tehetetlenül tárják szét a karjukat. Tíz éves, de már saját youtube csatornája van, ahol azt közvetíti, hogy késő este is lövöldözős játékkal szórakoztatja magát. A hétéves kisöccs a háttérben fáradtan nyafog. Valahol az anya is jelen van, de inkább csak testben, mint valós értelemben. A srác unatkozik, így azzal szórakoztatja magát, amivel csak tudja: leginkább másokat sérteget. Különösen érdekli a felnőttek nemi orientációja, múltkor durván megtámadott egy meleg pedagógust. Egyelőre még csak verbálisan. Engem is simán kiborított. Pedig én megszoktam az előző suliban a terhelést. Ha a többiek látják, hogy a felnőttek tehetetlenek, lelkesen követik a példáját. Igen, ő egy példaképpé növi ki magát. Nem ismer korlátokat, szabályokat, vagy ha mégis, nagyon ügyesen titkolja azt. Eddig legalább volt egy török nevelő, akit tisztelt, de ez a respekt is elfogyott mára. A férfi totálisan kiborult, amikor a gyerek neki sem fogadott szót. Ez most az új játék: kiborítani a felnőtteket. Jó úton jár, szépen sorban veszíti el mindenki a türelmét. Ő ilyenkor elégedetten nevet. Elérte a célját. Azt mondta menne úszni, de amikor indultak volna, gyorsan bejelentette, hogy otthon hagyta a cuccát, mégse tart a csapattal. Focizna inkább - jelezte máskor, de valahogy mégsincs kedve, amikor rúgni kellene a labdát. Értelmes tevékenység helyett bandavezért játszik, rohan a négyemeletes, háromlépcsőházas iskolában föl és alá, a kisebbek (egyre többen) pedig lelkesen utána. Közben megtanulják, hogyan kell föltartott középső ujjal másoknak beinteni. Abban az iskolában, ahol több a problémás gyerek, mint az átlagos (akiket sorra visznek el a szüleik másik intézménybe) elég kilátástalan az integráció. Németország valamit nagyon rosszul csinál.

Első nap az iskolában

Ez a kép nem a suliban készült, de az is hasonlóan felöltözött kislányokkal van tele

Helyesebben, ma már a második napon vagyok túl. A suli, ahol tegnaptól dolgozom, egy multikulti kerületben található. Négyszáz gyerek jár hetedikig ide. Az első három osztály összevont, nem évfolyamonként szerveződtek a csoportok, hanem elsőtől-harmadikig vegyesen tanulnak a gyerekek. Apukám is így tanult annak idején az elemiben. És gondolom, hogy a korosztályából még nagyon sokan. Hogy ez jó megoldás-e vagy sem, nem tudom, egyelőre még nincs rálátásom. Mivel engem elsősorban integrációs munkára szerződtettek, így a problémás gyerekekre fókuszálok egyelőre. Helyesebben először is megpróbálom megtanulni, mi merre van, mert rémesen nagy épületben vagyunk, ahol ráadásul évközben is felújítások folynak. Állítólag van osztály amelyik már harmadszor költözködik. Az integrációval foglalkozó team jelenleg háromfős, de biztosan bővítésre szorul, mert nagyon sok a problémás gyerek. Ma megismerkedtem az egyikkel, asperger szindrómás, egész délután, megállás nélkül beszélt hozzám, amolyan szabad asszociációs tematikával. Mindig megkérdezte: akarom-e hallani, hogy.... és amikor igennel válaszoltam, rettenetesen nagyott nőttem a szemében. Azt hitte, nincs ember, aki követni tudja. Közben kiraktunk egy jó nehéz puzzle-t. (Az én tűrőképességem általában még a babáknak való is meghaladja, egyszerően nincsen türelmem hozzá, de ma valahogy jól ment.)
Visszatérve a teamhez: persze állandóan helyettesíteni küldik őket a napközibe valódi integrációs munka helyett, amit egyrészt megértek, mert a gyerekek nem maradhatnak egyedül, másrészt viszont így nem lehet eredményeket elérni. Itt is folyton mindenki beteg. Mondjuk Németországban rémesen jó az egészségügyi- és biztosítási rendszer, a betegállomány első hat hetében teljes fizetést kap a delikvens, sőt, egy-egy napot bemondásra is otthon lehet havonta maradni. Mondtam, hogy fogjunk össze, ne hagyjuk magunkat. Ez nagyon tetszett nekik. Amúgy annyit már elértek, hogy a húsvéti szünet után kapunk egy saját irodát. Én elhatároztam, ha nem hagynak rendesen dolgozni, úgy, ahogy én jónak látom, odébbállok. Elég sok megkeresést kaptam az elmúlt hetekben, biztosan lehet máshol is munkát találni. Amúgy az ólmos fáradtság, ami az előző suliban kísért, most (még) nincs jelen. Egyrészt, a munkám háromnegyed kilenckor kezdődik, másrészt, rendben tartom a vércukorszintem. Mind a kettő fontos, hogy az ember ne kómában töltse a hétköznapjait.

Vége: levizsgáztam

A kép csalóka, még Yorkban készült. Mintha valaki tényleg segített volna...

Szeptember óta járok egy tanfolyamra, hetente két este és néha szombatonként is. Integrációs szakember lettem ma, ugyanis levizsgáztam. Előzőleg már megírtam egy húszoldalas záróanyagot egy gyerekről (Momo) és a fejlesztésére végzett munkáról. Nem mondom, hogy nem kínlódtam meg a nyelvvel, mert a gyakorlati tevékenység bemutatása mellett elméletileg is meg kellett alapozni a munkát. De valahogy csak készen lettem, bőven a határidő előtt. Január 7-én kellett leadni, de én már a karácsonyi szabi előtt beköttettem. Semmi kedvem nem volt az otthon töltött két hét alatt is ezzel foglalkozni. Ma pedig egy tíz perces előadást kellett tartani ugyanabban a témában, amiről a záró dolgozat szólt. Készítettem egy ppt-prezentációt és magammal vittem néhány olyan játékos feladatot, amit már kipróbáltam Momóval. Tíz perc szabadon előadott szöveg németül - kicsit tartottam tőle, de szerencsére kialudtam magam és nem is izgultam, amikor sorra kerültem. Magam csodálkoztam a legjobban, milyen simán ment minden. Bírálatot sem kaptam a két tanárnőtől, csupán két mosolyt és azt, hogy nagyon rendben volt minden, s a legjobb, ami ezzel a gyerekkel történhet, az, hogy ott vagyok neki. :)