Hol vannak a gyerekek?

 

A "gyermek" lett az év szava a tavalyi "béke" és tavalyelőtti "család" után. Persze csak véletlen, hogy a kormánypropaganda által tolt fogalmakat választja évről évre egy mittudoménmilyen Montágh (?) bizottság. Amúgy a gyermek tényleg nagyon fontos: a jövő, a remény, a család, a boldogság alapvetése sokak számára. Másoknak, és egyre több fiatalnak pedig nem. És persze kár, hogy a családokon kívül csak a statisztika számára annyira fontos egy kisbaba megszületése és az is kár, hogy csak meghatározott formációban tartják kívánatosnak világra jöttét. A nagy tervcsináló még most sem érti, miért nem születik ízlésének megfelelő számú gyermek Magyarországon. És a saját fura logikája alapján meghosszabbítja Bicskéig. Mert ugye, ha eddig a gyermekek után járó kedvezmény, hitel, ajándék milliók nem bizonyultak elegendőnek, majd adnak másképp, adnak többet, hiszen már annyi mindent megszereztek pénzért (és kisebb-nagyobb fenyegetéssel), majd csak megszületnek azok a gyerekek is, ha többet fizetnek értük. Ha meg nem, akkor jöhet a light fenyegetés - először. Biztosan tekeregnek már az agytröszt tagjainak agytekervényei, hogyan lehet Brüsszelre meg az ifjabbik Sorosra kenni a meg nem született magyar állampolgárok hiányát. Az már persze más kérdés, hogy ha már annyira imád vezetőnk harcolni, miért nem a gyerekszegénység ellen küzd, miért nem indít a mindenki számára elérhető lakhatásért (bérlakásprogram) háborút, miért nem hívja híveit a jobb oktatásért és egészségügyért csatába. A szabályokat úgyis ő írja és saját bevallása szerint a meccs addig tart, amíg meg nem nyeri. Itt tényleg fontos volna nyerni, tart, ameddig tart a meccs. Ezek szerint ezen a pályán nem is fontos számára a küzdelem, valós helyett vélt ellenséggel lehet igazán gyorsan leszámolni. Legyen neki, de akkor ne ajvékoljon, hogy hol vannak a gyerekek. 

Agyhalál

Másfél éves lehet a kislány. Beszélni még nem tud, babakocsiban tolja fiatal anyja és apja. A gyerek kezében okostelefon, amin valamilyen bugyuta rajzfilm fut. Amikor a szülei elveszik tőle a telefont, a gyerek úgy visít, mint akit nyúznak. Telefon vissza, visítás abbamarad, a gyerek újra a képernyőre bambul. Még kétszer próbálkoznak a szülők, mind a kétszer a gyerek győz. Győz? Valójában veszít, nagyon sokat veszít: az egészséges fejlődés lehetőségétől fosztják meg. Feltételezem, ha az anyát vagy az apát a drogliberalizációról kérdeznék, vadul elleneznék azt. Közben pedig függővé tették a saját kisgyermeküket. Mert senkinek ne legyenek kétségei, ez is függés. Az eset nem egyedi, egyre gyakrabban és egyre kisebb gyerek kezében látok tabletet vagy telefont, és az sem újdonság, hogy amikor kiveszik a kezükből a villódzó képernyőt, sikítanak. Ezeknek a gyerekeknek biztosan nem fejlődik úgy az agyuk, ahogy kellene. Nevelődik egy gépek által fogvatartott, irányított és manipulálható - feltételezem, hogy egyre szélesebb - réteg. Hogy velük mi lesz húsz év múlva, arról fogalmam sincs, de ahogy a tömegközlekedés során látom az embereket a kezükhöz nőtt telefonnal oszlopnak menni, hasraesni, a jármű ajtajában megállni és ezzel óriási torlódást okozni, sok reményem nincsen. Az egyik tízéves tanítványom azt mondta, hogy őt korlátozzák a szülei a számítógép használatában: napi három-négy óra a maximum. Hát gratulálok. 

A látszat és ami mögötte van

A problémás elsős kisfiúról írtam már. A látszat az, hogy nagyhangú, mindenbe beleszól, megverekszik a  vélt vagy valós igazáért és nagyjából nulla a frusztráció toleranciája. Ha nem úgy mennek a dolgok, röpül a könyv. Én általában - ezt most úgy írom, mintha minden napi dolog lenne, a könyv például csak egyszer röpült és mindössze annyit mondtam rá: "a te könyved". Össze is szedte nyomban - szóval igyekszem nagy nyugalommal viselni ezeket a kilengéseket. Ami többségében sikerül is, mert kifejezetten szeretem őt. Azért is, mert a zajos és hisztis külső valójában egy kedves és érzékeny gyereket takar. Azt hiszem ő is szeret engem. Spontán többször megfogta a kezem és úgy jött mellettem. És újabban egyáltalán nem hisztizik nálam. Nos, pénteken játszottunk egy kicsit a dupla matekóra végén. A játékban "elalszik" az iskola, vagyis a gyerekek ráfekszenek a padra, becsukják a szemüket, csak a hüvelykujjuk marad "ébren". A kiválasztottak pedig odalopakodnak, megszorítják valamelyik kis ujjat és a megtalált gyerekeknek ki kell találni, ki volt a tettes. Ha sikerül, cserélnek. Persze a legtöbben a barátaikat preferálják, hiába is próbálok hatni rájuk, hogy gondoljanak azokra, akiket  aznap még nem választottak. Nos, az én kisfiam kifejezetten ügyelt arra, hogy ezeket a háttérbe szorult gyerekeket hozza játékba. Annyira megható volt, ahogy rám sandított, mintegy segítséget kérve, én pedig mutattam, hogy ki maradt ki. Ezekre a pillanatokra cinkosok voltunk. 

A másik fiú negyedikes és bizony ő ki tud hozni a sodromból: szemtelen, nem ismer határokat, mindig balhé van körülötte, hazudik, semmiért nem vállal felelősséget és otthon támogatják mindebben. Ha valakire úgy rávágja az ajtót, hogy a másiknak orbitális púp nő a fején, és jelezzük a szülők felé, egészen biztos, hogy egy kilométeres levelet kapunk, amiben levezetik, hogy mégsem az ő fiuk volt a hibás, mert...minden meséjét elhiszik, el akarják hinni otthon, gyakorlatilag úgy manipulálja a szüleit, ahogy neki tetszik. Velem is bepróbálkozott, de igen röviden tisztáztam, hogy engem ugyan nem tud manipulálni. Nos, pénteken együtt utaztunk a buszon és bizony ott egy egészen másik gyereket láttam. A második megállóban rengetegen szálltak föl, tömve lett a járat. Neki valamikor azután kellett - volna -  leszállnia, de nem mozdult. Aztán világossá vált a számomra, hogy fél átvágni a tömegen. Mondtam, hogyan kell az ilyen helyzetet megoldani, de rettenetesen be volt gyulladva: semmi nagy hang, semmi magabiztosság, csak egyre nagyobb félelem. Szerencsére nem nekem kellett megoldanom a helyzetet, mert egy kamasz srác észre vette, mi a pálya és megkérdezte, hogy segítsen-e. Az én diákom válaszolni sem mert, én köszöntem meg, hogy megteszi. A kamasz elkísérte az ajtóig és megvárta, amíg biztonságban leszáll. Hát így állunk: a nagy hang, az agresszió, a szemtelenség mind-mind bizonytalanságot és félelmet takar. Sokszor tapasztaltam már ezt, de ennél a gyereknél valahogy nem ugrott ez be. Azt hiszem, most már megtalálom vele a közös hangot. 

Jó volt nekünk úgy is

"Nekünk sem volt őszi szünet, mégsem nyavalyogtunk meg nem írtunk petíciót" - típushozzászólás a közösségi oldalakon. Ha valamit szívből gyűlölök, az az "én is kaptam néhányat, mégis ember lett belőlem" gondolkodás. Én azért félve hozzáteszem a kérdést: de milyen ember lettél? Kiráz a hideg azoktól a felnőttektől, szülőktől, akik a saját gyerekkorukra a mindent megszépítő távolból másképp emlékeznek, mint amilyen az volt és saját utódainak sem kívánnak jobbat. Persze, gyerekek voltak, eszükbe sem jutott, hogy lehetne másképp. Mennyivel jobb volt nekik az utcán játszani számítógépes nyomkodás helyett. Biztosan, de miért nem viszik, küldik a saját gyerekeiket is a játszótérre? Mert az fáradság? Miért nem olvasnak nekik mesét, könyvet? Mert inkább ők is a gép előtt ülnek és hülyeségeket kommentelnek? Én nem felejtettem el, mennyi minden frusztrált gyerekkoromban, mennyit álmodoztam arról, hogy én másképp csinálom, ha felnőtt leszek. És nagyon igyekeztem, hogy így legyen. Hogy az én gyerekem már tényleg jó oktatásban részesüljön, hogy mindent kipróbálhasson, amit szeretne, hogy megismerje a világot, élvezze a könyveken keresztül közvetített "belső mozit", ami csak az övé. Nekem egyetlen szerencsém volt gyerekkoromban, hogy az édesapám szenvedélyesen olvasott, ezért sok könyvünk volt otthon. És mivel könyvsorozatokra is előfizettek, így a világirodalom remekeivel is korán megismerkedhettem. És az, ami a betűk közvetítésével jutott el hozzám, más emberré tett és segített abban, hogy a szüleimtől, családomtól teljesen eltérő vágányra lépjek. Nehéz volt? Nehéz. De a gyerekemnek legalább már könnyebb. Nos, a "ha nekem jó volt, jó lesz neki is" elv képviselői nem választottak mást, mint amit a szüleiktől láttak. Talán eszükbe sem jutott, hogy lehetne másképp is, talán csak nem volt erejük változtatni. Én szívből kívánom, hogy legalább a gyerekeinek sikerüljön, mert az ország menthetetlenül beleragad az apátíába a beletörődésbe és az empátia nélküli közönybe. Maximum egy kis vérpezsdítően gonosz rosszakarat és irígység fűszerezi meg az unalom szürkeségét. 

Közkincs

 

"Minden egyes megfogant magyar gyermek közkincs" - mondta Dúró Dóra az Országgyűlésben. Szerinte  az élet a fogantatás pillanatától szent és sérthetetlen, vagyis - gondolom én - az abortusz ellen kampányolt. Kissé elidőztem a nemesen csengő mondanivalót ízlelgetve: A roma gyerek is közkincs? A zsidó származású is? És a nem magyar gyerekek? Azok nem az emberiség közkincsei? Vagy ők értéktelenek?  És egyáltalán: Mi a rossebet jelent ebben az értelmezésben  a "közkincs"? A gyerek mindenkié? Bárkié? Akárkié? Mindannyiunké? Nem az enyém, aki szülte? (Amúgy szerintem nem az enyém, én csak arra kaptam felhatalmazást, hogy a legjobb tudásom szerint fölneveljem, aztán útjára engedjem.) Ha közkincs, akkor a szüleinek milyen jogai vannak a saját gyermekük nevelése során? Mennyi megválaszolandó kérdés egy olyan országban, amelynek vezetése váltig azt harsogja, milyen fontos számára a család, a gyermek, a jövő, de érdekes módon azért kiválogatja, hogy milyen család és melyik gyermek haladhat előre és nem hátra. 

Hol a gyerek?

Hol a gyerek?

Kicsúszott a lányka

pulóver ujjából,

nem pördül ma táncra

ettől a hiánytól.

Lehet, hogy fiú volt,

nem tudni ezt már ma.

Kis rózsaszín fölső

egy oszlopon várja.

Szavak

Első a fény,

az örök remény,

meglátni sírva,

magunkkal vinni a sírba.

Aztán az anya,

a biztonság szava,

megbújni ölében,

fürödni tekintetében.

Magold be: iskola,

csak a muszáj visz oda,

túl kell élni, majd lezárni,
az emlékét is gyorsan lerázni.

Szép szó a szerelem,

boldogság, varázs, türelem

kivárni, míg jön és lecsap,

élvezni, amíg veled marad.

Van még az isten,

ősi törvény s a minden,

mi fontos a földön s az égen,

az időben és messzeségben.

Felnőttek szava a gyerek,

nekünk jövőt, neki életet jelent,

amit végig kell valahogy csinálni,

nem könnyű ehhez asszisztálni.

Az utolsó fogalom fekete,

 az elmúlás hideg lehellete,

ahonnan jöttünk, a semmibe bele-

zuhanunk. Halál az utolsó jelenet neve.

Ülve elalszom - az első tanítási hét tapasztalatai

Olyan szinten érzem magam túlterheltnek, hogy tényleg azt sem tudom, hol áll a fejem: múlt csütörtökön reggel rossz irányba szálltam az U-Bahnon, délután egy autó elé léptem, ha nem kapja el a sofőr kormányt, akkor valószínűleg most nem itt ülnék. Pénteken viszonylag korán hazaértem, vettem a piacon magamnak ebédet, majd a kapu előtt konstatáltam, hogy sehol nem találom a kulcscsomóm. Azt hittem, megüt a guta, kivált, mert az iskolai kulcsok is rajta voltak. Az unokahúgom, akinél a pótkulcsok vannak, nem volt elérhető, totális pánikban hívtam föl a barátját, hátha ő tudja, hol van a csaj. Mint kiderült, a mobilszolgáltatónál volt valami gebasz, azt ajánlotta, küldjek egy smst, azt előbb-utóbb megkapja. Így történt. Szerencsére egy órán belül leszállította a pótkulcsot.  Az eredetit - fölhívtam a sulit, így megtudtam - a tanáriban hagytam az asztalon. Minden jó, ha jó a vége.

Időközben megkaptam az egyetemtől a választ az elbliccelt beíratkozásról: nincs mit tenni, maximum akkor kapok helyet, ha valaki visszalép vagy próbálkozhatom a téli szemeszternél újra. Még nem örültem így elutasításnak. Ha most még az egyetemet is végeznem kellene, tuti belehalnék. Egyszerűen túlméreteztem az erőm, de az is lehet, hogy öregszem, ezért  kevesebbet bírok, mint régen. Magyarul sem tanítottam vagy huszonöt éve, németül pedig még soha. Elsősöknek tartok matek- és rajzórákat, ötödikeseknek pedig integrált természtettudományt. Utóbbitól kiver a víz. De a szenátus valahogy úgy érzékelte a környezetismeretet, amit a főiskolán hat szemeszteren keresztül tanultam, hogy az bizony termtud, így arra kaptam teljes elismerést, illetve a matekra is. Szóval ez a két tárgy rámégett, az most már biztos. A matek még megy is, szeretem is, bár a kicsikkel rémesen nehéz. Mintha egy zsák bolhát próbálna az ember valami felé terelni. Ma például négy gyereknek korrepetálást kellett tartanom, körülbelül huszonötször elmondtam, hogy maradjanak a hallban, mert be voltam osztva a szünetre felügyeletre. Hármat meg is találtam a szünet végén, a negyedik csak eltűnt. Mint kiderült, a napközis nevelő - aki pedig föl is írta, hogy kik maradnak - mégiscsak elvitte magával. Az iskolatitkár hozta vissza nekem. Versenyt futok az idővel, nem tudom, hogy belerázódom-e azelőtt, hogy kiderülne rólam, milyen hiányos felkészültséggel vágtam neki ennek az egésznek. Félig-meddig még mindig kívülállóként úgy tűnik, hogy mindenki tök lelkes, sokat dolgozik, kézben tartja a dolgokat, csak én bénázom. Persze biztos nincs ez így - a bénázásomon kívül, ami tényleges. Olyan fáradt vagyok, hogy ülve elalszom. Éjszaka meg nem alszom rendesen az izgalom miatt. Ezért küzdtem, hogy idáig eljussak, most pedig teljesen elbizonytalanodtam: bírom én ezt? Beletanulok? Képes leszek  a szerződés végéig (2018. július 31)  megmaradni itt? Egyik nap úgy érzem, igen, másik nap meg szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Drukkoljatok!

Eltűnt egy gyerek

Nem találták, pedig végig megvolt

Már vagy egy fél órája ültünk a suli egyik földszinti helyiségében körberakott székeken és egy hosszadalmasnak tűnő coaching folyamat első állomásaként mondtuk el magunkról, kik vagyunk, amikor berontott egy halálra vált tanító: nem érkezett meg az egyik kislány az órára. A srác, aki azelőtt vigyázott a gyerekekre, elmondta, hogy már több mint fél órája fölküldte az osztályba az összes gyereket. A kislánnyal annyi történt, hogy elesett és megkarcolta magát, de nem volt komoly. Kicsit szipogott, de elindult ő is a terem felé. Ahová nem érkezett meg. A tanárnő elviharzott, a srác rém rosszul érezte magát, s bár a coach megpróbálta helyre rakni a történetet, a fergetegesnek addig sem mondható hangulat még nyomottabb lett. Ez a coaching szerintem amúgy is tök  felesleges, mert a kollégák fele nagyjából úgy viselkedik mint egy óvodás: megsértődik, hangoskodik, nem figyel oda a másikra, fújja a magáét, hülyeségeket beszél, vihorászik...Fél óra múlva egy másik kolléga elment megnézni, mi a helyzet, de a kislány még akkor sem volt meg. Közben már értesítették a szüleit is, az igazgató és a helyettese azon volt, hogy lassan talán a rendőrséget is hívni kellene. Ugyanis mindent átnéztek: az udvart, a folyosókat, a vécéket. Egy óra múlva megint elment egy kolléga érdeklődni, hogy áll az ügy: időközben meglett a kislány. A fejlesztőpedagógus vitte magával, ugyanis órarend szerinti német nyelvi fejlesztésen kellett résztvennie. Az egyéni fejlesztések órarendje állítólag a tanáriban is megtalálható. De az osztálytanítónak mindenképpen tudnia kellett volna róla. Nem irigyeltem a gyerek szüleit, akik egyszer csak kaptak egy hívást, hogy nem találják a kislányukat. Aztán szerencsére egy másikat, hogy tulajdonképpen el se tűnt, végig megvolt, ráadásult ott, ahol lennie kellett volna. Mit gondolnak, miféle rend van ebben az iskolában? Hát ilyen.

Gyerek a tetőn

Ennél azért alacsonyabban van az a tető

Két harmadikos gyerek megunta  a szünetet. Én csak hallottam, és igazán elképzelni sem tudom, de valahogy fölmásztak az iskolaépület lapos tetejére és onnan hajigálták kővel, vizespalackkal a többieket. Hogy a dolog mennyire komoly volt, azt az ügyeletes tanár feldúlt arckifejezéséből is le lehetett mérni. A jó kiállású, határozott, nagy respektnek örvendő férfi olyan dühös volt, amilyennek még sosem láttam. Ő az amúgy, aki folyton megvédi a kicsiket, amikor valami őrületes nagy marhaságot csinálnak, szerinte a gyerekek egyszerűen ilyenek. Hát a tetőre mászás már neki sem fér bele... Mindkét srácot eltiltották erre a hétre az iskolalátogatástól. Egyikükért - akiről a kötögetős cikket is írtam - eljött az anyja, hogy hazavigye. Mivel szeptember óta egy fillér ebédpénzt nem fizetett az asszony, kollégám elbeszélgetett vele. A nő bőgve mesélte el, hogy három hete megint elköltöztek, most egy olyan panziószerű átmeneti szálláson laknak (öten egy szobában), amiért naponta 25 eurót kell fizetni. A gyerek már volt intézetben és nagyon úgy néz ki, hogy hamarosan újra ott landol. Az anya totálisan alkalmatlan normális életvezetésre. Általában nem dolgozik, ami pénzt az államtól kap, abból új mobiltelefont vesz és gyorsétterembe jár a gyerekekkel vacsorázni. Egy fia az apjánál lakik, egy lánya intézetben, a legidősebb fia már önálló, hol itt, hol ott húzza meg magát. Van még egy kislánya, akit a mi srácunk így mutatott be: öt éves és agresszív.
De ezen kívül minden napra jut valami. Ma az én drága kedves pátyolgatott gyerekem rúgta össze a patkót a harmadikosok osztályfőnökével. De szó szerint. Én a hatalmas üvöltésre rohantam ki az irodából. A pasi vonszolta a folyosón a gyereket, aki megrúgta, leköpte a tanárt. Ja, és persze folyamatosan szidta, mint a bokrot. A tanár úgy vágta be a folyosó végén álló karosszékbe a gyereket, hogy csak úgy nyekkent. Megpróbáltam kiszedni a gyerekből, mi a fene történt, de csak üvöltött. Aztán fogta magát és elrohant. Miután nagy nehezen megnyugodott, elvittem magammal és viszonylag békésen elvoltunk egy órát, De a következő szünetbe folytatódott az ámokfutás: minden kolléganőmet lekurvázott, szemtől szemben, újra és újra. Beszélgettem a tanárral is, akit szintén megértek, mert nagyon nehéz reggeltől délutánig csak problémás gyerekeket látni és elviselni őket. De itt ez van. Ezek a gyerekek abból űznek sportot, hogy megpróbálják valamelyik társukat, a tanárokat és mindenkit felcukkolni. Egyre messzebb és messzebb mennek el. Egyetlen dologtól tartanak, a testi erőszaktól. De azt is pontosan tudják, hogy a tanárok ezt nem alkalmazhatják, ezért olyan nagy a szájuk. Elég kilátástalannak tűnő harc ez, ráadásul minden nap újra és újra meg kell vívni. Ma például az utolsó órán az egyik gyerek nem akarta fölszedni, amit kiöntött (szándékosan persze). Kolléganőm egyre hangosabban próbálta rábírni, eredménytelenül. Itt léptem én közbe és mondtam, hogy ugyan hagyja már, ráérünk délután négyig.  Majd fölhívom a gyerek apukáját, hogy a kisfiának sajnos itt kellett maradni, mert nem volt hajlandó helyrehozni a hibáját. Erre futott a gyerek és már szedte is össze a cuccot. Naná, hogy nem akart tanítás után  az iskolában maradni.

Jelenetek az S-Bahnról

Egykori sörfőzde. Ma kulturközpont

Tömött S-Bahn hazafelé csúcsidőben. Állok egy négyes ülés mellett és bámulom az előttem ülőket. Négyből négy a telefonjával játszik. Az egyik valamilyen színes buborékokat lövöldöz. Négyből kettő sört iszik. Megfordulok, nézem a hátam mögött terpeszkedőket. Négyből három mobilozik Nem látom pontosan, hogy mit csinálnak, de nyomogatják a gombokat rendesen. Viszont csak egy vedel sört.
Másnap. Anyuka két gyerekkel trükközi föl magát a szerelvényre, ami szerencsére félig üres. Igaz, elég későn is van már. Az egyik gyerek még picike, kocsiban ücsörög. Előtte egy félig megcsócsált hamburger. Anyuka bemanőverez a sarokba. A nagyobbikat beülteti az ablakhoz, a kocsit beállítja a két négyesülés közé. Mobil elő, szorgos gombnyomogatás...Elbambulok. Mire föleszmélek, a babakocsi rakétaként lő ki és süvít a kocsi másik vége felé. Anyuka több másodperces késéssel rohan a gyereke után, de még időben megmenti. (Csupasz pisztoly hány?). Kocsi vissza, fék behúz, mobil újra beüzemel.
Ma. Ahhoz már hozzászoktam (nem, még mindig nem szoktam hozzá), hogy mindenféle ember mindenhol sört iszik. De ma egy öreg fószer kimaxolta az alkoholélményt. Nem aprózta el,  vörösbort kortyolgatott kedélyesen. Jó huzata volt, mert alig egy ujjnyi maradt az üveg alján, amikor visszatette a szatyrába. Én leszálltam, ő maradt még. Remélem, az út végéig kitartott az itóka.

York

Az ember pont ilyennek képzel egy angol kisvárost

Három éve jöttem Berlinbe, a fiam ugyanekkor ment Yorkba. Matematikát és filozófiát tanult a University of Yorkon. Gyorsan lepergett ez a három év, szerdán diplomaosztón jártam az angol kisvároskában. Londonon keresztül utaztam, és miközben átvergődtem a zsúfolt metropolison, arra gondoltam, a következő tanévben már elég lesz csak eddig jönnöm. Mert a mester szakot (tudományfilozófia) már a londoni UCL-en végzi, ahonnan 10 ezer fontos ösztöndíjat nyert.
York nagyon bájos város, több száz éves házakkal, csodálatos katedrálissal, fantasztikus pubokkal, parkokkal és a viszonylag még fiatal egyetemmel. A diplomaosztó napját a campuson töltöttük. Korán át kellett venni a talárt, mert fél tízkor kezdődött a ceremónia. Három napon keresztül napi három diplomaátadót tartottak. Nagyon jó érzés volt, hogy a diákok egész nap talárban járkáltak az egyetem területén, büszke családjukkal a nyomukban. Este ötkor kellett visszaadni az ünnepi viseletet. Utána kocsmázás, másnap ünnepélyes vacsora. Lezártunk egy korszakot. Nagyon büszke vagyok, hogy megcsinálta. Hogy megcsináltuk.

A városfal megmaradt részén végig lehet sétálni

Az egyetem

A fiam is ott ül a taláros végzősök között

Vasúttörténeti múzeum

Miért nem akarnak a szülők jót a gyerekeiknek?

Mi persze szentek voltunk, de bezzeg a mai fiatalok

A címben föltett kérdés persze provokatív, hiszen minden szülő jót akar a gyerekének. De sokan borzasztóan rosszul.
Van egy illúziónk, hogy a mi időnkben (mármint fiatalként) minden sokkal jobb volt. Na persze. Mert elfelejtjük, hogy mennyire nem csak jó volt. Én például egy kis faluban nőttem föl nem messze Budapesttől. Egyáltalán nem volt  mesés a gyerekkorom. Persze, jó volt nyáron szaladgálni, játszani, cseresznyét fáról enni meg ilyenek, de valahogy sosem passzoltam az egészbe. A templomot (ahová minden vasárnap elcipeltek a szüleim) rémesen untam. Ezért a fantáziámba menekültem, és míg fegyelmezetten végigültem misét, a gondolataim egy egészen más dimenzióban jártak. Az áldozáskor révedtem föl először, mert tudtam, hogy mindjárt vége. Egyetlen mondatot éreztem át teljes szívvel-lélekkel: a szentmise véget ért Istennek legyen hála. Nálam komolyabban senki nem mondta: hála Istennek. A papunk egy amúgy vagány, totál rendszerellenes, ámde rémesen rámenős. erőszakos ember volt. Én gyerekként mit sem tudtam arról, hogy megfigyelték, rendszeresen házkutatásokat tartottak nála, engem csak az zavart, hogy kötelező volt hittanra járni. Amit amúgy a nulladik órában tartottak, és én mindig gyűlöltem korán kelni. Ráadásul követelte, hogy jegyzeteljünk, miközben én a szemem se tudtam nyitva tartani. Állandóan fenyegetve éreztem magam, folyton bemószerolt a szüleimnek, utáltam az egész szitut és féltem is tőle. A nővérem rendszeresen el is lógta a hittant. Milyen igaza volt. A templomba járók nagy része persze inkább csak szokásból ment, a mise után a pasik többsége a kocsmába tért be, az öregasszonyok meg jól kibeszéltek mindenkit. Na, a falusi vénasszonyokat se bírtam. Nem lehetett egy lépést se tenni, hogy ne kíváncsiskodjanak azonnal: hová mész, honnan jössz, mit csinálsz, mikor mész férjhez...stb. Mindenről megvolt a véleményük és azt szentírásnak tartották. Az iskolában a pedagógusok között volt rémesen műveletlen, kifejezetten buta, de szerencsére néhány kedves és hozzáértő is (ők kevesebben). A később mindenki által istenített tanár vasszéket vágott az osztály közepébe, ha rájött az ötperc, és ha valaki megszólalt sorakozó közben, úgy rángatta ki a fülénél fogva a gyereket a sorból, hogy (tényleg) a lába sem érte a földet. Olyan volt az egész ezzel a fegyelem mániával, mintha a hadseregben volnánk. Állandóan harcban állt a pappal, hangos megjegyzéseket tett rá, és a párttitkár kedvét leste mindenben. Ma már értem, hogy miért, de akkor, gyerekként csak a képmutatást és a hazugság légkörét éreztem és féltem az agresszivitástól. Ötvenhatról és a következményeiről (mert a tanárt a forradalomban vállalt szerepéért félemlítették meg) mit se tudtam. Amúgy jót akart nekünk, tényleg, táborokat szervezett, amik érdekesek voltak, másként alig-alig jutottunk volna el a Balatonhoz, de a táborozó gyerekeket kísérő felnőttek a maguk módján nyaraltak: ittak és párosodtak. Az volt az ifik közül a jó fej, aki lelkesen énekelte velük a pajzán dalokat és beszállt a piálásba.  Utáltam az altáji humort, a részegséget, meg ezt az egész gagyi dalos, hamis világot. Sorolhatnám még, milyen volt gyerekkoromban a falum, hát nem egy édenkert. Erre most mindenki úgy emlékszik rá, mintha mégis maga a paradicsom lett volna. Mintha nem is ugyanott nőttünk volna föl: a helyesírást sem ismerő, ostoba, nagyhangú,, mindenkit megfélemlítő tanító volt a szuper pedagógus, az agresszív pap a legjobb ember, a piás tanár a példakép....megváltozott, megszépült a múlt. Hát ezért nem akarnak a szülők újat, mást, jobbat a gyereküknek, mint amiben nekik részük volt. Mert ma  már meggyőződésük, hogy amit ők kaptak az úgy volt jó, ahogy...Csak legyen a gyerekeiknek is hat órájuk naponta. Sőt, inkább még több, mert bizony még többet kell tanulni. Ha ők tudtak negyvenöt percet hátratett kézzel ülni, az a büdös kölyök is képes lesz rá. Magoljon csak a gyerek, az a dolga. Nem megy az olvasás? Hát gyakoroljon rogyásig. Csúnyán ír? Másolja át kétszer a füzetet. Istenem, mennyit vitatkoztam szülői értekezleteken a saját értetlen szülőtársaimmal, akik a legjobb szándékkal vágyták a legborzasztóbb gyerekkort utódaiknak. Álarcosbálon beszélgettek az anyukák, hogy mennyire féltek a gyerekek a félévi felmérőtől, volt, amelyik hányt és nem is aludt. A srácok akkor első osztályosok voltak. Hazafelé megkérdeztem a fiam: írtatok ma felmérőt? Ők nem. De a tanító néni kiosztott papírokat, amin feladatok voltak és azokat meg kellett egyedül csinálni? Ja, ilyen volt....Persze, hogy szuperül sikerült.Magasan kvalifikált apuka fejtette ki tök komolyan az amúgy szabadelvű alapítványi gimnáziumban, hogy azért nem tud tanulni a gyereke, mert az óvodában kevés memoritert kapott. (Pontosan ezt a kifejezést használta, sosem felejtem el.) Amikor megemésztettem, hogy mit mondott és újra levegőhöz jutottam, csak annyit kérdeztem tőle: te mennyit olvastál neki? Naná, hogy nem válaszolt.
Ostoba körforgás ez: megszépül a múlt, azt hisszük, hogy a világ romlik körülöttünk, régen minden tisztább, egészségesebb (na jó, ebben tényleg van valami) erkölcsileg is rendezettebb volt. Na hiszen. Vénasszony korára szűzlány lesz a legnagyobb kurvából is, hiszen lejárt a szex ideje. Lehet csámcsogni az erkölcstelen fiatalokon. Lehet a füves cigin sipákolni, miközben saccperkábé nyolcszázezer alkesz él  Magyarországon. Szidhatjuk az internetet, különösen annak tudatában, hogy hány órát ülünk naponta egy másik képernyő előtt. Ha valamit nem értünk a világból, az szar és eldobandó - ezzel pont a fejlődést szeretnénk megállítani. De ugyanaz, aki ma az információs társadalmat szidja (ami ugye csak egy szerves fejlődés eredménye) annak idején örült az automata mosógépnek, a telefonnak, vagy egy generációval még régebben a villanyáramnak és a folyóvíznek, amelyek a maguk idejében szintén a fejlődést jelentették. Azt még igen, ezt már nem? Milyen hozzáállás ez kérem szépen?
Egyszóval kedves szülők. Vegyétek már észre, hogy megváltozott a világ. Lehet emiatt szomorkodni de nem érdemes: ez van. Inkább arra kellene tanítani a gyerekeket, hogy jól érezzék magukat benne. Olyan képességeket kellene fejleszteni, hogy lépést tudjanak tartani a változásokkal, képesek legyenek a megújulásra, az önképzésre.  Nem egy idealizált, hamis múltbéli világba kellene őket visszatoszogatni, hanem éppen hogy ki kellene nyitni előttük ajtót és ablakot, hadd lássák milyen sokszínű, érdekes a világ, milyen sok lehetőség áll előttük. Talán mindjárt nagyobb kedvük lenne az egészhez.

Jagger, tavasz, gyerek

Életöröm a köbön

Az ablakok tiszták, a lakás - a lehetőségekhez képest - kitakarítva, a hűtőben az átlagosnál valamivel több kaja. Igen, jön a gyerek. Mindjárt indulok elé. Elvileg már itt kellene lennie, de reggel telefonált, hogy lekéste a buszt. Nem egyenesen Magyarországról jön. Útközben megállt Prágában, meglátogatta néhány évfolyamtársát és hát igen erősen gyanítom, hogy több sör folyt le a torkokon, mint víz a Visztulán. Néhány napig marad, majd innen röpül tovább az egyetemre. Egyáltalán nem egyhangú az élete. Az enyém annál inkább. Mostanában nagyon sokat agyalok itthon is a munkáról, mert sok a balhé, nehéz a fiatalokkal. De ezekről a másik blogon olvashattok. Lassan tovább kellene lépnem, ezen is sokat töröm a fejem, mert egyáltalán nem könnyű. Bár dicsérik a nyelvtudásom, de az sajnos csak "ahhoz képest" - a bevándorlók többségéhez képest beszélek jó, ahhoz képest szuper, hogy csak másfél éve tanulom...Ez sajnos kevés. Kicsit csalódtam magamban, azt hittem, jobban fog menni. Persze ez már nem az a kor, amikor az ember elmegy egy másik országba és csak az adott nyelven társalog. Az internetnek köszönhetően többet beszélek magyarul, mint németül. Magyarul gondolkodom, magyarul írok, magyarul álmodom. Na, jó, néhányszor már beszéltem álmomban németül is, ami jó jel. Az viszont nem, hogy múltkor Mick Jagger szerepelt nálam éjszaka, egy tanteremben ült a Rolling Stones többi tagjával és én nem tudtam megszólalni angolul, mindent németül mondtam. Úgy látszik, a német totál elnyomta az angolt. Ez elég gáz. Na, mindegy... Az ablaküvegen napfény árad, felderíti szívem-lelkem. Nagyon hiányzik legalább egy kis balkon, ahová kimehetnék ilyenkor megfürödni a fényben. Otthon rendszeresen kitelepültem a teraszra vagy a kertbe. Ez az az időszak, amikor vadul nekiindultam virágpalántákat vásárolni és napokon keresztül csak ültettem. Főleg ládákba és cserepekbe, mert ugye a kutya...de már ő sincs. A nyáron elhagyott. És évek óta nem ültettem virágot. Talán venni kéne néhány cseréppel, de az nem az igazi. A lakásban sosem maradtak meg a virágaim, vagy elfelejtettem meglocsolni őket és kiszáradtak, vagy túlöntöztem és kirohadtak. Egy antikertész vagyok. De a virágokat azért nagyon szeretem. A gyerek ül a buszon, én pedig sétálok még egy nagyot, mielőtt kimegyek a pályaudvarra. Föltöltekezem fénnyel és meleggel. Tavasz van, ez az én igazi évszakom!!!

Kié a gyerek?

El a kezekkel a gyerekektől

Egyszerű a kérdés, egyszerű a válasz: a gyerek senkié. Önmagáé, mint ahogy mindannyian a magunké vagyunk. Nem a szüleinké, nem az államé, nem a nemzeté, nem az egyházé, nem az Istené...A gyerek nem tulajdon, nem betörendő, megnevelendő emberke. Nem a magunk kénye-kedve szerint alakítható bábu.
Amikor terhes voltam, naponta elmondtam magamnak: a gyerekem csak egy ideig lesz velem. Az a dolgom, hogy megmutassam neki a világot, felcsillantsam előtte a lehetőségeket, békét, biztonságot teremtsek köré és szeressem. Úgy szeressem, ahogyan neki jó, bármilyen is lesz. Aztán, ha felnő, hagyjam elmenni. Nem az én álmaimat kell kergetnie, a saját útját kell járnia. Mert ő nem olyan, mint én vagyok, és jogom sincs ahhoz, hogy a saját képemre formáljam. Nincs két egyforma ember, ettől olyan érdekes a világ. Nincs átlaggyerek, akikhez csiszolni kell a többit. Hagyni kell őket a saját tempójukban érni, fejlődni, a saját érdeklődésük szerint bóklászni az információk tengerében. Meg kell mutatni nekik, hol vannak a határaik, hogyan tudnak a többiekkel együttműködni, hogyan lehetnek boldogok úgy, hogy ezzel ne okozzanak kárt másoknak. Ha valaki nem érti ezt, akkor inkább ne legyen gyereke, ne menjen pedagógusnak, emberi erőforrás miniszternek de az államtitkárának se. El a kezekkel a gyerekektől! Hagyjátok őket békében fölnőni!

Julija szülni fog

Nem kismacik, kisbaba lesz hamarosan Julija gyerekkocsijában

Julija, aki októberben került át egy másik iskolába, és aki szinte azonnal ott is hagyta azt, terhes. És szülni fog. Tizenhét éves, a barátja tizenkilenc. Az anyja is ennyi idős lehetett, amikor Julija született, a nagyanyja szintén nagyon fiatal még. A családi minta követésre talált. Ültünk azon a szülői beszélgetésen, ahol három generáció asszonyai szinte tükörképei voltak egymásnak: ugyanaz a torzonborz, festett haj, ugyanaz a gunyoros tekintet és ideges nyugtalanság. Csak, mintha generációról-generációra nőne a feszültség. A nagymama még tud mosolyogni, az anya már csak veszekedésre képes. Julija pedig...kezelhetetlen. Időnként ki kellett mennem sétálni vele, annyira ideges volt. Nem csodálom, nagyon nehéz gyerekkora volt.Végignézte otthon, ahogy terhes anyját úgy megveri az élettársa, hogy az elvetél. Később mégis született egy féltestvére, de ő azt már nem otthon várta meg: nagyanyjához költözött. Fiúk jöttek és mentek életében, már tizennégy évesen volt egy olyan partnere, aki drogkereskedésből élt. Szerencsére a drogra nem, de a cigarettára korán rászokott. És hát ivott is rendesen hétvégente a bulikban. A fiúk pedig továbbra is jöttek és mentek. Az ősszel egyszer már azt hitte, hogy terhes. Szerencsére akkor még vaklármának bizonyult az egész. Megpróbáltunk a lelkére beszélni, hogy szedje a fogamzásgátlót és folytassa a tanulást. Aztán, ugye, ahogy a Willkommen Klasse-ban letelt az egy éve, el kellett mennie. Pillanatokon belül terhes lett.
Szinte látom azt a beszélgetést, ahol immár a család négy generációját képviselő asszonyok (bár egyelőre azt még nem lehet tudni, hogy lánya lesz-e, valahogy mégis úgy képzelem) ülnek egymás mellett: egyformán, önsorsrontóan, reménytelenül.