Botlókő

Zsibog a város, rohan az ember,

az időt hajtja álmos szemekkel.

Fásultan lépdel, köreit járja.

Valami újat mutat a járda.

Betonon rózsa, mellette tábla,

fehér papíron nevek sorjázva.

Megáll egy percre, sorsokról olvas,

tőlük elvették, neki jut holnap.

Sóhajt, tovább megy, örül, hogy élhet,

akartak ők is jövőt és létet.

Látja, ahogy a kapuban állnak,

arra, mi történt, nincsen bocsánat.

Tudjuk hova vezet

Zsidó temető : a fagyott földben a múltunk porlad, de a fölragyogó nap már a túlélést hirdeti 

Elmentem sétálni a zsidó temetőbe. Ma is. Sokszor megyek oda. Szeretem ezt a helyet. Elgondolkodtató. Olvasom a neveket, számlálom, kinek hány év jutott és elképzelem, milyen lehetett az élete. Vessetek meg érte, de örülök, ha azt látom, valaki még a békebeli időkben ment el. Őt még tisztességgel eltemették, megsiratták, meggyászolták, emléket állítottak neki. Aztán megyek hazafelé és nézegetem a botlóköveket. Azoknak a járdába illesztett emlékkockáit, akiknek már nem jutott se temetés, se gyász. Otthon pedig elolvasom a híreket és látom, hogy semmiből nem tanulunk. Emberek, csak mert valamiről mást gondolnak, olyan dühvel és indulattal reagálnak, ami megrémít. Hová vezet ez?  Miért van az, hogy mi annak a bizonyos magyar lónak még sosem ültünk a hátán? Ha érvek nincsenek, ököllel próbál meg az ember vélt vagy valós igazának érvényt szerezni. Vita helyett rúgás, odafigyelés helyett szitkozódva ordítás, megértés helyett cinizmus. Tudjuk, hova vezet ez. Mégis csináljuk.

Szerelem és halál Oranienburgban

Ez a szerelem. Sok-sok rózsa, természetesen

Ha tudtam volna, hogy a Berlintől északra fekvő kisvároska éppen most ünnepli a születésnapját, biztosan nem mára időzítem ezt a kirándulást. De nem tudtam. Reggel, amikor fölkeltem, rám jött a mehetnék, kinéztem egy könnyen elérhető célpontot és elindultam. Annyit tudtam mindössze, hogy ebben a mintegy 30 kilométerre fekvő városkában van egy kastély és egy szép kastélypark. Amikor megérkeztem, már messziről hallottam, hogy bizony itt népünnepélyt rendeznek. Az oranienburgi vurstli pont olyan volt, mint bármelyik magyar megfelelője: zajos, kaotikus, sok sörrel és virslivel, némi kézműves áruval, óriáskerékkel és mindenféle gyerekszórakoztató színes, forgó micsodával. A parkba éppen ezért most  ingyen lehetett belépni. Gyorsan elhagytam a hangos tömeget és csöndesebb tájékra sétáltam. Nem bántam meg. A kastélypark egy részén tematikus "szobák" (a Zimmer szót használták) látogathatók: szerelem, születés, család, álom, idő, luxus...persze mindezek tájépítészeti elemekből "berendezve". Nagyon érdekes volt. Benéztem a kastélykávézóba is, aminek a belső terme egy pálmaházhoz hasonlított leginkább. A parkból kifelé menet belebotlottam a város történetéről szóló fotókiállításba. Az 1930-40-es éveket bemutató képek aztán jól állon csaptak: halott férfi a téren, koncentrációs tábor, kényszermunka...Az állomás felé botlókövek a járdán: elhurcolt és meggyilkolt öreg, gyerek, asszony adataival. Elég sokáig álldogáltam ott,  nem tudom ezt megszokni. Gondolom, pont ez a célja ezeknek a réztáblácskáknak. Aztán hazafelé jól elmorfondíroztam a vurstli árnyékos oldaláról is. Mert bizony a vidáman ünneplő városiak egy részében pont ugyanazok az elfojtott indulatok lappanganak, amelyek egykor a tragédiához vezettek. Ahogy a magyar kommenteket olvasgatom egy-egy - például menekültekről szóló - bejegyzés alatt, szintén azt érzem, az emberekben semmi sem változott. Minden problémára harag, gyűlölet, a másik megsemmisítésének, kiirtásának a vágya a válasz. Rózsa és halál, fény és árnyék, szerelem és gyűlölet él egymás mellett.

A fene érti, miért pont egy pisai ferde cseréptorony szimbolizálja a luxust, de ez van

Az álom nagy ágya

Születés, vagy eredet. Ki, hogyan érti

A kastélykávézó. Ez azért elég jól néz ki

Vurstli

Barbie is eljött a buliba

Hogy mi köze a városnak egy elefánthoz, fogalmam sincs. Gondolom elirigyelték a berlini medvét

Falfestmény

Sárkányhajóztak is