Ülve elalszom - az első tanítási hét tapasztalatai

Olyan szinten érzem magam túlterheltnek, hogy tényleg azt sem tudom, hol áll a fejem: múlt csütörtökön reggel rossz irányba szálltam az U-Bahnon, délután egy autó elé léptem, ha nem kapja el a sofőr kormányt, akkor valószínűleg most nem itt ülnék. Pénteken viszonylag korán hazaértem, vettem a piacon magamnak ebédet, majd a kapu előtt konstatáltam, hogy sehol nem találom a kulcscsomóm. Azt hittem, megüt a guta, kivált, mert az iskolai kulcsok is rajta voltak. Az unokahúgom, akinél a pótkulcsok vannak, nem volt elérhető, totális pánikban hívtam föl a barátját, hátha ő tudja, hol van a csaj. Mint kiderült, a mobilszolgáltatónál volt valami gebasz, azt ajánlotta, küldjek egy smst, azt előbb-utóbb megkapja. Így történt. Szerencsére egy órán belül leszállította a pótkulcsot.  Az eredetit - fölhívtam a sulit, így megtudtam - a tanáriban hagytam az asztalon. Minden jó, ha jó a vége.

Időközben megkaptam az egyetemtől a választ az elbliccelt beíratkozásról: nincs mit tenni, maximum akkor kapok helyet, ha valaki visszalép vagy próbálkozhatom a téli szemeszternél újra. Még nem örültem így elutasításnak. Ha most még az egyetemet is végeznem kellene, tuti belehalnék. Egyszerűen túlméreteztem az erőm, de az is lehet, hogy öregszem, ezért  kevesebbet bírok, mint régen. Magyarul sem tanítottam vagy huszonöt éve, németül pedig még soha. Elsősöknek tartok matek- és rajzórákat, ötödikeseknek pedig integrált természtettudományt. Utóbbitól kiver a víz. De a szenátus valahogy úgy érzékelte a környezetismeretet, amit a főiskolán hat szemeszteren keresztül tanultam, hogy az bizony termtud, így arra kaptam teljes elismerést, illetve a matekra is. Szóval ez a két tárgy rámégett, az most már biztos. A matek még megy is, szeretem is, bár a kicsikkel rémesen nehéz. Mintha egy zsák bolhát próbálna az ember valami felé terelni. Ma például négy gyereknek korrepetálást kellett tartanom, körülbelül huszonötször elmondtam, hogy maradjanak a hallban, mert be voltam osztva a szünetre felügyeletre. Hármat meg is találtam a szünet végén, a negyedik csak eltűnt. Mint kiderült, a napközis nevelő - aki pedig föl is írta, hogy kik maradnak - mégiscsak elvitte magával. Az iskolatitkár hozta vissza nekem. Versenyt futok az idővel, nem tudom, hogy belerázódom-e azelőtt, hogy kiderülne rólam, milyen hiányos felkészültséggel vágtam neki ennek az egésznek. Félig-meddig még mindig kívülállóként úgy tűnik, hogy mindenki tök lelkes, sokat dolgozik, kézben tartja a dolgokat, csak én bénázom. Persze biztos nincs ez így - a bénázásomon kívül, ami tényleges. Olyan fáradt vagyok, hogy ülve elalszom. Éjszaka meg nem alszom rendesen az izgalom miatt. Ezért küzdtem, hogy idáig eljussak, most pedig teljesen elbizonytalanodtam: bírom én ezt? Beletanulok? Képes leszek  a szerződés végéig (2018. július 31)  megmaradni itt? Egyik nap úgy érzem, igen, másik nap meg szinte biztos vagyok benne, hogy nem. Drukkoljatok!