Tagja vagyok egy külföldön élők csoportjának a Facebookon, ahol elvileg praktikus információkat osztanak meg, esetleg mások tapasztalatai iránt érdeklődnek bizonyos kérdéskörben. Az ember azt hinné, hogy világos kérdésre világos válasz várható, de ugyan már, nem lennénk magyarok, ha ez így lenne. Múltkor valaki az iránt érdeklődött, hogy Berlinben ismer-e valaki olyan fogorvost, aki még használ amalgám tömést. Rögtön jöttek a nagyokosok, akik magas lóról oktatták a szerencsétlen informálódni vágyót, hogy ugyan már, miért is akkora marha, hogy amalgám tömés után vágyakozik. Szép kis vita alakult ki a tízmillió fogorvos hazájából elszármazottak között, melyik tömés is az egészséges, használható, kívánatos. Néhány nappal később valaki az után érdeklődött, hogy a csoport tagjai mit gondolnak, érdemes-e most befektetési céllal lakást vásárolni Budapesten. Mondjuk én már a kérdést sem értettem, azért ez nem az a szint, amit az itteni lakatosok, pizzasütők, tanárok és egyetemisták hivatottak megválaszolni, de lelke rajta. Na, amit a fickó ezért az ártatlannak tűnő bejegyzésért kapott...igen hamarost lefaszfejezték és egyéb nem éppen hízelgő jelzőkkel illették, de irdatlan dühvel, amiért elveszi a lakáslehetőséget mások elől. Gondolom a lakást vásárolni képtelen, elégtelen anyagi forrásokkal rendelkező, talán hoppon maradt polgárok öntötték a szerencsétlenre az összes frusztrációjukat, alpári hangnemben. Folytathatnám még, de minek...ilyenek vagyunk otthon, ilyenek vagyunk külföldön. Visszük magunkkal, amink van: irígység, szorongás, empátiaképtelenség, agresszió...kinek mi jutott. Sokat gondolkodom azon, miért vagyunk ilyenek. Miért vagyunk képtelenek összetartani, bármilyen kérdésben is minimum elfogadni azt, hogy különböző élethelyzetekből különböző válaszok is adhatóak esetleg? Miért nem értjük meg, hogy nem minden fekete-fehér, hanem vannak nemcsak más színek, hanem más árnyalatok is? A sok helyen még mindig poroszos, frontális oktatás az oka, ahol a tanár a mindenek tudója, a megmondó ember, akinek az igazságát megkérdőjelezhetetlenül be kell magolni és vissza kell böfögni? Vagy a mindenki annyit ér, amennyije van - szemlélet, ami sajnos egyre gyakoribb bizonyos javakkal rendelkező családokban? Esetleg a diktatúrák lenyomata, ami kizárja a normális, érvelő vita lehetőségét, mert az a tapasztalat, hogy csak egy igazság létezik és azt minden körülmények között, akár erőszakkal is át kell verni a másikon? Tényleg nem tudom, de nagyon zavaró, kétségbeejtő és elkeserítő ezt látni. Amit pedig végképp nem értek: miért érzik ezek a mindentisjobbantudók azonnal kötelességüknek, hogy eszement energiával és akarattal képviseljék a saját - vélt vagy valós - igazságukat egy látszólag jelentéktelen, marginális kérdésben és miért harcolnak az utolsó leheletükig idegenek ellen egy csupán feltételezett és nagyon is virtuális győzelemért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése