Horror hazafelé

 

Ez a helyes kis schönbrunni mókus elővetíti, hogy a történet jó véget ért, de nem voltam ebben a hazaúton végig biztos. Kezdődött azzal, hogy pénteken, suli után egyenesen Bécs felé vettem az irányt, ahol a fiam tanul. Nem először tettem meg ezt az utat, elvileg este hétre ott kellett volna lennem, gyakorlatilag adtam a 700 kilométeres távnak kétórás késési lehetőséget. Szóval kilencre volt asztalfoglalásunk. Már Berlinből is sokkal lassabban jutottam ki, mint legutóbb, aztán eleredt az eső és olyan álmos lettem (nagyon rosszul aludtam egész héten), hogy még Drezda előtt meg kellett állnom. Ilyen sem volt még, a legelső stop általában Csehországban az általunk csak szemétkiállításnak nevezett benzinkútnál szokott megtörténni. A szemétkiállítás amúgy egy EU-s projekt, ami egy pihenő felépítését tartalmazta, de olyan balfék és nyilvánvalóan pénzlenyúlásos alapon, ahol a padok fölött nincs, a kukák fölött viszont van tető és még sorolhatnám. Na mindegy, megálltam, ettem, kávéztam és újult erővel léptem a gázra. Aztán Drezda mellett a fékre. Kb. 10 kilométeres helybenjárás után teljes autópálya lezárásba ütköztünk, kivezettek minket a nagy semmibe. Aztán az úttervező benavigált Drezdába, ahol tovább tötyörögtünk és már biztos voltam benne, hogy ezt a késést kilencig én ugyan be nem hozom, különösen, hogy a Cseheknél már csak 130 (plusz tíz százalék) a maximális sebesség . Amikor visszakeveredtünk a pályára, az tök üres volt, mentem is mint egy eszeveszett és még a szokásos Prága előtti építkezések sem akasztottak meg, nem voltak ugyanis építkezések (pedig a Google többet is jelzett). Prágán úgy mentem át, mint kés a vajon. Már majdnem reménykedni kezdtem, hogy ha nagyon nyomom, kicsivel kilenc után talán mégis odaérek, mikor megint megálltunk. Tíz kilométeres tyúklépésben haladás, teljes reményvesztés, felborult faszállító kamion. Nem ragozom tovább, fél tizenegyre értem a fiam szállása elé. De a kapuban várt, kis kocsmázással feloldottuk a feszültségemet és végre jól aludtam az éjjel. Másnap séta Schönbrunnban (közel lakik ugyanis), ott kaptam le ezt a helyes mókust. Aztán kis süti, majd irány haza. Az M1-es hozta a formáját, de ott én már az anyósülésen terpeszkedtem. Két hét múlva visszafelé szerencsére a barátnőm is velem jön, együtt könnyebben átvészeljük a hosszú utat. Most itthon héderelek és élvezem a szünetet - minden jó, ha a vége jó érzéssel.