Berlini melankólia

Vissza kell szállni a biciklire

Berlinbe visszajönni mindig egy trauma. El kell hagynom az otthonom, a családom, a barátaim közelségét. Hiába utazom mostanában sokat haza, az a tudat, hogy mindentől, ami fontos nekem ilyen messze vagyok, néha teljesen lebénít. Három óra alvás után, hajnal háromnegyed négykor keltünk, barátnőm vitt ki a reptérre (még egyszer köszi). Sötétben és esőben szállt fel a gép és homályban, szitáló ködös esős időben landolt. Olyan fáradt voltam, hogy végigaludtam az utat. Meg a délelőttöt is. A hosszadalmas kómázás után a délutánt már nem engedhettem ki a kezeim közül. Készülni kell a csütörtöki óráimra (holnap, szerdán csak értekezlet lesz, igaz, az viszont egésznapos). És készülnöm kell január 16-ra is, amikor a berlini szenátus, az iskolafenntartó és ki tudja még ki látogatja végig a szerződésesek óráit. Ehhez le kell adnom előre egy sokoldalas elemzést az osztályról, a célokról, a módszerekről stb. stb. Persze még hozzá se kezdtem. Most, hogy egyre inkább hazafelé kacsingatok már a jelentőségét sem érzem. Pedig ha jó értékelést kapnék, az sokat lendítene az itteni pedagógus karrieremen, márha ugye azt szeretnék építeni. De már nem vagyok ebben biztos. Fölállítottam egy célokat, preferenciákat tartalmazó listát és abban a tanítás még csak nem is szerepel. Az viszont igen, hogy nem szeretnék olyan munkát, amihez órára kell reggel korán kelnem - na jó, persze ennél sokkal fontosabb célokat is fölsoroltam. Pénteken kezdődik a terápiám egy magyar pszichológussal skype-on. Mindent bevetek, hogy sínre tegyem magam. Azt hiszem, értem, mi történt velem, azt is, hogy milyen szemléletváltásra van szükségem, csupán a megvalósításhoz kell egy kis segítség, főként ahhoz, hogy ne adjam föl. Elég eltökélt vagyok, bár ahogy kinézek az ablakon és kásás homályt látok csak fél háromkor, igen nehéz szembeszállni a melankóliával.