Elvitelre

Megint elaludtam. Magamra rángatom a ruhám. Három napja ugyanazt a nadrág-pulóver kombót viselem, de így jár, aki este nem készíti elő a másnapi göncöt. Jobb kézzel fogmosás, ballal félig futólépésben összekapkodom, amire szükségem lehet. Közben lefogkrémezem magam, de ezzel most nem érek rá foglalkozni. Az ajtóból visszarohanok a telefonomért. A lépcsőházból az iskolai kulcscsomómért. Az utcára lépve fura, őszies mélabú csap tarkón. Hűvös van, egyáltalán nem júliusi az idő. Szitál az eső. Persze az esernyőt is ott felejtettem az előszobában. Ismét csúcsot futok, tíz perc alatt a villamosmegállóban vagyok. Gigászira terebélyesedett emberek tömegében verekszem át magam az esővédő alá. Tulajdonképpen utálom az esernyőt, vígasztalom magam nedves arcom törölgetve, miközben a mellettem elhaladó idős úr majdnem kiszúrja a szemem egy decens fekete példánnyal. A villamoson az emberek kipárolgása ázott kutyaszőr szagra kezd hasonlítani. Hangosan megkordul a gyomrom, de közönyt színlelve bámulok tovább kifelé a vízcseppekkel és karcolásokkal sűrűn barázdált ablakon. Közben bevillan, hogy a pénztárcám, benne a bérletem és a bankkártyám, a másik táskámban maradt. Kiver a víz. Vadul kotorászni kezdek a zsákomban. Egy félig rohadt alma és egy zacskó mandula társaságában, a fenntarthatóság jegyében magamnál tartott vászon szatyor és egy spirálfüzet alatt megtalálom azt a kis jegyzettömböm, amit két napja keresek. A tolltartó és három csomag papírzsebkendő mellett, hála istennek, ott lapul a pénztárcám. Megnyugodva szállok le. Sodor a tömeg a koszlott aluljárón át az S-Bahn megálló felé. Hallom, hogy érkezik a járatom, fölrohanok a lépcsőn. A járműbe zuhanva az életemért küzdök, nem kapok levegőt. Szerencsére gyorsabb vagyok, mint az a nagydarab, termoszos pasi, így enyém az utolsó szabad ülés. Két megállóra van szükségem ahhoz, hogy újra normálisan lélegezzek. Mikor a pulzusom is újra hetvenkettőt lüktet, megnézem, van-e nálam apró. Hét euró ötven. Míg átszállok a metróba, három kis büfé mellett megyek el. A másodiknál szoktam megállni. Mint mindig, most is egy szalámis zsömlét és egy kávét kérek. Elvitelre – mondja mosolyogva a fiatal nő, egyszerűen kijelentve. Már megismer. Minden másnap reggel ő szolgál ki. Újra lépcső, de szerencsére most lefelé. Megbotlom. Megúszom a hasraesést, de a hirtelen lendülettől forró lötty fröccsen a kézfejemre. Elnyomok egy káromkodást. Lecihelődök egy padra, még van öt perc a következő szerelvény érkezéséig. Letörölgetem a kávét a kezemről, fölfalom a zsömlét. Csuklani kezdek. Mély levegő, hátrahúzott vállak. A csuklás abbamarad. Belekortyolok a feketébe. Még mindig forró, megégeti a szájpadlásom. Fölszisszenek. Az U-Bahn tele van diákkal. Hangosak, örülnek, hogy hamarosan itt a nyári szünet. Még tíz percem van. Mióta itt dolgozom, valami isteni csoda folytán minden reggel pontosan beértem. Szerencsére ma is időben átlépem az iskola küszöbét. Bent elkap a lendület, fél egykor ocsúdok fel legközelebb. Éhes vagyok. Kimegyek a közeli kioszkhoz és kérek egy dönert. Elvitelre – vigyorog a török tulajdonos. Gondosan becsomagolja az ebédem és rám kacsint, míg átadja. Mindig ezt csinálja és nekem mindig jókedvem lesz tőle. Fél négyig tart a munkaidőm. Ahogy kilépek az iskolakapun, meglepetten veszem észre, hogy elállt az eső és kisütött a nap. Miközben erélyes léptekkel haladok a buszmegálló felé, leveszem a pulóverem. A tanfolyam fél ötkor kezdődik. Előtte mindig iszom egy kávét. A túléléshez kell. Most is bemegyek a kis pékségbe, ahol a kedélyesen molett, de annál pirospozsgásabb néni már fogja is a papírpoharat. Elvitelre – mormolja, szinte csak magának, és már nyomná is az automata gombját. Ebben a pillanatban köszön be a boltba egy fénynyaláb. Kinézek a derűs égboltra, visszafordulok és magamat is meglepve mondom: itt fogyasztásra. Kiülök a fehér csészével a teraszra, bámulom a járókelőket, élvezem a napot és hetek óra először érzem azt, hogy élek.