Ma reggel hatkor a Kevély-nyerget vettük célba, hogy járjunk egy nagyot a természetben. Kiégett fák, elsárgult rétek, összetöpörödött levelek, teljes szárazság mindenütt. Láttunk egy menekülő őzet és eszembe jutott, hogy kislány koromban az állatok a Dera patakra jártak inni. Oda, ahol ma Pomáz határában mindenfelé házak állnak. Szerencsétlen állatok biztosan szomjaznak, pont mint a növények. Ha tovább pusztítjuk a környezetünket, mi is szomjazni fogunk. Nem tudom, hogy miért nem értjük meg végre, mi a tét. Mintha az emberek a legelemibb összefüggéseket sem értenék meg. Nincs másik bolygónk, nincs még egyszer több millió évünk várni a csodálatos természet kialakulására, nincs évszázadokig eltárolható levegőnk és igen, az életet adó vízből is egyre kevesebb. Néhány éve még úgy tanultam, hogy a Föld teljes vízkészletének 3 százaléka édesvíz, ma már inkább csak 2 százalék. Nem erdőirtással kellene az oroszoknak kiszolgáltatott energiaellátást pótolni, hanem önkorlátozással, a lakóházak szigetelésével, megújuló energiaforrások alkalmazásával. De nem, mi nem látunk az orrunknál tovább, mi csak a következő telet akarjuk túlélni és egyáltalán nem törekszünk arra, hogy az unokáinknak is maradjon valami abból, ami nekünk még megadatott. Nem tudok mást tenni, mint újra és újra leírni, hogy ez nem mehet így tovább. Kezdjetek el gondolkodni végre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése