Olvasom, hogy meghalt egy őslakos, aki az utolsó évtizedeit (!) magányosan töltötte Brazíliában. Azért maradt egyedül, mert a társait az 1970-es években megölték a földfoglaló farmerek. Még mindig élnek - mondanám, hogy közöttünk, de pont, hogy nem - hagyományos értékeket követő aprócska törzsek szerte a világon. Ők az utolsó képviselői annak a szemléletnek, ami szerint csak annyit veszünk el a természettől, amennyire mindenképpen szükségünk van. Mi ezt már nem tudjuk. Mi habzsolunk, dőzsölünk, nem gondolunk a holnapra. Igen: mi. Én is. Elvégre van egy lakásom, ahol mindössze az év talán összesen két hónapjában élek, és bérelek még egyet, ahol a munkás hétköznapjaimat töltöm. Van autóm, még ha nem is napi közlekedésre használom. Próbálok nem pazarolni, de bizony a műanyagot gyűjtő szemetesem időről-időre megtelik, szóval ezzel is jócskán szennyezem a környezetem. Mi - benne jómagammal - idén már július 28-ra elhasználtuk a Föld egész éves újratermelhető készleteit. Ez a dátum az 1970-es években még december végére esett. És igen, akkor ölték meg a "Gödrök emberének" talán családját, talán csak törzsi társait, hogy elinduljunk egy mohóbb, kizsigerelő életmód felé. Alig ötven év, és szinte alig maradt valamink. De még most sem vagyunk képesek ezzel szembe nézni. Olcsó gáz után ácsingózunk, hogy tovább pazarolhassunk, ársapkás benzinnel járunk még a vécére is. A végletekig elkényelmesedtünk. Megy a hiszti, hogy nem születik elég gyerek, és még mindig nem értjük, hogy talán jobb is így. Ki szeretné, ha az utódai a vízért és a soványka energiaforrásokért folyó harcban haljanak meg egy elsivatagosodó Európában, átlagosan negyvenötfokos melegben. Valószínúleg már nincs is visszaút, mindenképpen jönni fog, aminek jönnie kell. Ez a tudat, a "minden mindegy" gondolata még elvetemedettebbé tesz minket. Mi, a magunkat felsőbbrendűnek tartott európaiak, észak-amerikaiak erre vagyunk képesek. Lenézzük a "Gödrök emberét", aki tőlünk ugyan elszigetelten élt, de a természettel olyan szoros egységet alkotott, mint valamikor - még nem is olyan régen - a mi őseink is. Olvassátok el az Ishi az utolsó vadember című könyvet, vagy Vargyas Gábor kitűnő munkáját: Dacolva az elkerülhetetlennel. Talán mégsincs még késő a szemléletváltásra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése