Elhagynak, elhagyom

Úgy döntöttek a tárgyaim, hogy nem akarnak együttműködni velem. Elbújnak, eltűnnek, bosszantanak. Albániában kezdődött, ahol a pénztárcám minden iratommal, némi forinttal és lekkel, egy kabala arany nyaklánccal köddé vált. Arra még emlékszem, hogy fogtam a kezemben, mert vizet akartam venni, de a pénztárnál már nem  volt meg. Halvány lila gőzöm sincs, hol tüntettem el, vagy hol lépett át egy másik dimenzióba. (Viszont az irataim és a bankkártyáim szuper gyorsan pótoltam. a jogosítványom például vasárnap este ügyfélkapun keresztül megrendeltem és kedden már a kezemben volt.) Berlinben a harmadik munkanapon, amikor mi, tanárok már a suliban tevékenykedtünk, de a gyerekek még nem, nagyon fáradtan jöttem haza. Kivételesen kocsival voltam, mert sok mindent kellett bevinnem az iskolába. Álltam a ház ajtaja előtt és nem volt meg a kulcsom. A jeges rémület futott át rajtam, hogy mi lesz, ugyanis eddig a fiamnál volt egy pótkulcs, aki autóval kb. 20 percre lakik tőlem, de ő Magyarországra ment és utána Bécsbe költözik, szóval az ő egykori pótkulcsa nálam hever a cipősszekrény tetején. Szerencsére eszembe jutott, hogy az unokahúgomnál is van kulcs, de ő nem vette föl a telefont. Fölhívtam a barátját, aki szerint egészen biztosan otthon van, menjek oda nyugodtan. Folyamatosan hívogattam, semmi. A kapucsengő nem szólt, az eső eleredt, éhes voltam, fáradt és nyűgös. Beparkoltam a kapu elé, hogy lássam, ha megjön, és gondoltam, elolvasom a telefonomon a híreket. Olvastam volna, de nem volt mobil internetem. Eltűnt, semmivé vált. Na, szép. Két órán át néztem a nem túl szép berlini utcát, mire megjelent az ajtóban. Kikapcsolt kapucsengő mellett aludt, mint a bunda, ráadásul a kutyája sem jelzett, hogy hékás, valaki be akar jönni, valaki folyamatosan csöngeti a mobilod. A kulcs hétfőn meglett, megtalálták valahol az iskola területén és leadták a titkárságon. Elindult az év, elkezdődött a tanítás. Az egyik nap, amint haza értem, kaptam egy kolléganőmtől egy üzenetet, hogy reméli, még időben szól: megtalálta az egyik teremben a munkahelyi laptopomat. Hurrá, én még azt sem  vettem észre, hogy nincs meg. A telefonomon továbbra sem volt mobil internet, pedig a szolgáltató szerint részükről minden rendben. Bevittem egy szervizbe, ahol ezzel ellentétben azt állították, hogy a kártyán nincs internetkapcsolat, kérjek újat. Kértem. Tegnap megérkezett az új SIM-kártya, igen kalandosan aktiváltam, minden rendben is volt vele, kivéve a mobil internetet, az azóta sincs. Sakk, matt. Holnap elviszem a készüléket egy másik szervizbe, de szerintem ők sem találnak majd semmit. Kértem sms-ben rendszerbeállítást, megjött, de mobil internetem továbbra is sztrájkol. És még nincs vége: Ma este elmentem a szokásos negyedévi ellenőrzése a diabetológiára, ahol kaptam egy fontos receptet, a következő évi vércukor érzékelő szenzoros rendszer megrendelésére. Igen, pontosan: egy férfi hozta utánam, hogy elhagytam. Kiszállt a hátizsákomból, vagy mi. Kész vagyok. Ez vagy már a kezdődő alzheimer, vagy tényleg valami fura jel, amit - azon kívül, hogy oké, hülye vagyok -, még nem fejtettem meg, mit jelenthet. Ami ezekben a történetekben közös: viszonylag jól végződtek - és ezzel még azt is megelőlegezem, hogy valahogy visszavarázsolódik a mobil internetem. De belül elindult már a rettegés, hogy mi lesz, ha a következő ballépésem már nem happy enddel zárul.