Középen rekedtem

Menjetek inkább Brüsszelbe tüntetni, hogy adják oda a pénzünket - kommentelte egy idős hölgy a cikket, ami a pedagógusok szerveződő tüntetéséről szól. Persze rögtön megkapta a Fidesz birkától, a vén nyuggerig mindazt, amit ilyenkor a - szintén nem toleráns - másik oldal adni szokott. Én pedig már megint középen rekedtem. Természetesen nem tudom osztani a hölgy álláspontját, de rémesen irritálnak az agymosott fideszesekkel operáló reagálások is. Mert miért is érzi magát valaki különbnek, amikor szintén csak agyonrágott panelekkel kommunikál? 

A hölgy, már csak feltételezett koránál fogva is, valószínűleg a Horthy rendszerben született. Édesapámtól tudom, hogy a kis faluban, ahol kizárólag szlovák nemzetiségiek laktak (tótok), csak az óvónő és a tanító volt magyar, ők viszont egy szót sem tudtak szlovákul. Apám úgy hozta a belé sulykolt kötelességet még nyolcvan év múlva, mint a sicc: "Amilyen országban élsz, olyan nyelven kell beszélni." És ehhez egész életében tartotta is magát. Az első megrendszabályozás már kisgyerekkorban megvolt. A háború borzalmaira most ki sem térek, ki tudja, szegény néni is min ment keresztül: félelem, nélkülözés, családi tragédiák. Aztán jött a hírhedt Rákosi korszak. Ott sem volt tanácsos ellenszegülni. Ezt például édesanyámon látom a mai napig, akit már csak a gondolatától is kiveri a víz, ha arról hall, hogy én egy nálam magasabb beosztású emberrel vitatkozom. Egy ideje már nem is mesélek neki ilyesmiről, hadd legyen meg a békéje. Aki diktatúrában nőtt föl, aki abban szocializálódott, hogy nincs apelláta, elfogadja, mindennek úgy kell lennie, ahogy fölülről diktálják. A szembe fordulás súlyos következményekkel jár. Ezt fiatal korunkban még mi magunk is átéltük, bár állítom, hogy a Kádár korszak végén már nem fenyegettek minket semmivel. Az már a fellazult slendriánság időszaka volt, lázadoztunk is rendesen. Nem hősiességből, csupán a kamaszok, fiatalok természetéből adódóan. De egészen biztosan hordozzuk még magunkban a szüleink óvatoskodását, helyenként rettegését, azt az igényt, hogy ne tűnjünk ki a szürke tömegből, ne emeljük föl a fejünket, legyünk csak olyanok, mint a többiek. Lehetőleg semmilyenek. Aztán jött ez a mostani, az Orbán korszak, ahol a - szintén a Kádár korszakban szocializálódott - vezetők kisagyában elhatalmasodott az az irányítási módszer, amit gyerekként láttak és tapasztaltak: fönt eldöntik a dolgokat, lent meg idomuljanak hozzá, ahogy tudnak. Igazat mondani nem kell, elég az üvöltő propaganda. Nem számít, mit akar a társadalom, ők, ott fenn jobban tudják, mi a jó nekik, ott lent. Hát csak visszajutottunk a kiindulóponthoz. 

Szegény idős hölgy, szépen átgázolt rajta a történelem, nem szokott hozzá, hogy errefelé bárki lázadhat az ország, a falu, a kerület, az iskola, a gyár... vezetése ellen. Jó lenne megérteni, hogy honnan jönnek ezek a zsigeri félelmek, ellenérzések, amelyek egyre nagyobb árkot ásnak a társadalom különböző csoportjai között. Hát persze, hogy nem vagyunk szolidárisak, hiszen örülünk, hogy minket békén hagynak (most még..., aztán persze sorra kerülünk mi is). Sőt, kifejezetten frusztrál, ha valaki ricsajt csap, megszegi a rendet (már amit mi valamikor megtanultunk), ha felborítja az évszázados (akár évezredes) status quo-t. Jó lenne, ha a számítógép billentyűzetének nyomkodása előtt néha végiggondolnánk, vajon mi húzódhat egy-egy vélemény hátterében és esetleg a zsigeri és sajnos alpári ellenkezés helyett megértéssel fordulnánk, bármilyen nehéz is, egymás felé. Nekem sem megy mindig. De legalább törekszem rá.