Sajnos egyre több olyan osztály van a suliban, ahová gyomorgörccsel mennek be a kollégák. Ugyanezen kollégák jelentenek folyton beteget, gondolom, az extrém idegi leterheltség miatt. Két ötödik is ilyen, az egyik egy kiheverhető kudarc, a másik viszont tényleg a kiégéshez vezető utat kövezi ki. Szerencsére én az előbbiben tanítok, bár az utóbbit rám akarták sózni, hogy legyek az osztályfőnökük, de aztán nagyon szépen elmeséltem, hogy miért nem. Megértették. Nos, ebben a tanárgyilkos osztályban én még csak helyettesítettem, egyszer két órát zsinórban. Hát én bizony alaposan felkészültem. Végiggondoltam, melyik téma volt a régi osztályom kedvence (táplálkozáspiramis) , és ebben a témakörben készítettem jó sok, változatos, szerintem érdekes feladatlapot elő. A legrosszabbra felkészülve mentem be az órára, ami itt másfél órát tart, utána jön egy félórás szünet. Mivel nem ismertek, ezért nem állították rögtön belém a kést. Szépen elmagyaráztam, hogy mi az ábra, mit kínálok, mit várok el és készen álltam egy megegyezésere: mivel ragyogó volt kint az idő, megígértem, ha normálisan dolgoznak, korábban kimegyünk az udvarra. Itt röpült át az orrom előtt egy óriási papírgalacsin. Nem szépítem: hangerőt váltottam és leordítottam a szálló galacsin forrását. Mivel addig abszolút halkan beszéltem, megdermedt a levegő. Majd, mintha mi sem történt volna, tök halkan folytattam. Megengedtem, hogy akár párban, akár kiscsoportban dolgozhatnak, egyetlen feltételem volt csak: ne ordibáljanak. S lám, az osztály hatvan percen keresztül tök normálisan végezte a feladatát. Volt olyan páros, amelyik az összes - amúgy szerintem tényleg változatos, érdekes - feladatlapot megcsinálta. A végén még meg is dícsértem őket. Akkor mondták, hogy azért alakult ez az óra ilyen jól, mert élvezték a feladatokat. Ennyi volna? Nem hiszem. Én sem lennék képes két órára közel négy órát fölkészülni, mert körülbelül ennyi időmet vette el az előző napból. Ez képtelenség.
S most jöjjön az én ötödikem, ahol természetismeretet tanítok. (Aki ismer, az tudja, ez már magában is nevetséges, ám mivel ismerem a saját korlátaimat, jó sok munkát fektetek a felkészülésbe.) Az előző osztályommal egy élmény volt, mert töméntelen kísérletet, csoportmunkát, játékos feladatot csináltunk, néztünk oktató filmeket, sétáltunk, megfigyeltünk, és együtt egészen szépen összehoztuk a tudnivalókat. Hát ez az osztály nem olyan. Az osztály egyik fele szabotálta a kísérleteket, csak arra használta föl, hogy valami oltári nagy hülyeséget csináljon. Nem érdekelte őket semmi, csak az, hogy mikor mehetnek már ki (amit azért valahol megértek, hiszen iszonyatos a leterheltségük.) Próbálkoztam mindennel, de nem ment. Én nem tudok fegyelmezni, én kapcsolattal dolgozom, igyekszem mindenkivel személyesen együttműködni. Hát itt ez se ment, kénytelen voltam a rém kényelmetlen, régimódi, elavult módszerhez folyamodni: azonnal jeleztem és feljegyeztem, ha valaki nem az elvárt szerint viselkedett és bizony eléggé el nem ítélhető módon megtoroltam. Ez eltartott egy darabig, de szerencsére nem túl soká. Mert közben persze motiváltam ezerrel, dicsértem, biztattam, örültem, szóval mindent bevetettem. És kérem ma először ebben a tanévben az egyis srác, aki eddig nagyjából szabotálta a munkát, úgy dolgozott, mint egy kisangyal. Nem győztem kimutatni az elismerésem. Mivel minden héten kapnak egy jegyet az órai munkájukra önértékelés után, ma a srác megkapta a legjobb jegyet. Éééééés, most jön a slusszpoén: az osztály spontán megtapsolta. Igen kíváncsian várom a jövő hetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése