Most olvasom az iskola belső levelezésén, hogy két kislányt súlyosan megsebesítettek Berlin Neukölln kerületének egyik iskolájában. A suli ugyanahhoz az alapítványhoz tartozik, amelyikhez a miénk is. A gyerekek kicsik, hét év körüliek és az egyik szünetben szúrta meg őket egy harminnyolc éves pasas, akit a helyszínen őrizetbe vettek. Az indítékok egyelőre ismeretlenek, de a vallási (az iskola evangélikus) indíték kizárható. A gyerekek súlyosan megsebesültek. A nyomozás folyik.
Történt ez aznap, amikor Szerbiában egy tizenhárom éves kiskamasz gyerekeket és felnőtteket lőtt le, szintén egy suliban. A fegyver az apjáé volt. Borzasztó látni nap, mint nap, mennyire nincsenek technikáink, érveink, szavaink, figyelmünk a dolgok megbeszélésére, a vitára, a feszültségek föloldására. Mindig azt mondtam, a gyerekek bármit megtanulnak akár egyedül is, kivéve a szociális készségeket. Ezeket csak közösségben tudják elsajátítani, értő vezetéssel. És pont erre nem hagynak időt, mert fontosabb a töméntelen tananyag, a feszültséget keltő siettetés, a darálás. Ma odajött hozzám matek órán egy negyedikes lengyel származású kislány és könnyes szemmel azt mondta, képtelen koncentrálni olyan honvágya van. Mennyit tudtam vele erről beszélni? Öt percet sem, hiszen huszonnégy gyerek ül a teremben és mindegyiknek van kérdése, mondanivalója. A társait lelövő gyerek amúgy kitűnő tanuló volt "jó" családból. Nem látjuk a hátteret, nem ítélkezhetünk. De biztosan tele volt kimondatlan problémával, frusztrációval és - feltételezem - rá sem volt ideje senkinek. Mikor húzzuk be végre a vészféket és gondoljuk át újra az iskola társadalmi szerepét? Mert így biztosan nem mehet tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése