A problémás elsős kisfiúról írtam már. A látszat az, hogy nagyhangú, mindenbe beleszól, megverekszik a vélt vagy valós igazáért és nagyjából nulla a frusztráció toleranciája. Ha nem úgy mennek a dolgok, röpül a könyv. Én általában - ezt most úgy írom, mintha minden napi dolog lenne, a könyv például csak egyszer röpült és mindössze annyit mondtam rá: "a te könyved". Össze is szedte nyomban - szóval igyekszem nagy nyugalommal viselni ezeket a kilengéseket. Ami többségében sikerül is, mert kifejezetten szeretem őt. Azért is, mert a zajos és hisztis külső valójában egy kedves és érzékeny gyereket takar. Azt hiszem ő is szeret engem. Spontán többször megfogta a kezem és úgy jött mellettem. És újabban egyáltalán nem hisztizik nálam. Nos, pénteken játszottunk egy kicsit a dupla matekóra végén. A játékban "elalszik" az iskola, vagyis a gyerekek ráfekszenek a padra, becsukják a szemüket, csak a hüvelykujjuk marad "ébren". A kiválasztottak pedig odalopakodnak, megszorítják valamelyik kis ujjat és a megtalált gyerekeknek ki kell találni, ki volt a tettes. Ha sikerül, cserélnek. Persze a legtöbben a barátaikat preferálják, hiába is próbálok hatni rájuk, hogy gondoljanak azokra, akiket aznap még nem választottak. Nos, az én kisfiam kifejezetten ügyelt arra, hogy ezeket a háttérbe szorult gyerekeket hozza játékba. Annyira megható volt, ahogy rám sandított, mintegy segítséget kérve, én pedig mutattam, hogy ki maradt ki. Ezekre a pillanatokra cinkosok voltunk.
A másik fiú negyedikes és bizony ő ki tud hozni a sodromból: szemtelen, nem ismer határokat, mindig balhé van körülötte, hazudik, semmiért nem vállal felelősséget és otthon támogatják mindebben. Ha valakire úgy rávágja az ajtót, hogy a másiknak orbitális púp nő a fején, és jelezzük a szülők felé, egészen biztos, hogy egy kilométeres levelet kapunk, amiben levezetik, hogy mégsem az ő fiuk volt a hibás, mert...minden meséjét elhiszik, el akarják hinni otthon, gyakorlatilag úgy manipulálja a szüleit, ahogy neki tetszik. Velem is bepróbálkozott, de igen röviden tisztáztam, hogy engem ugyan nem tud manipulálni. Nos, pénteken együtt utaztunk a buszon és bizony ott egy egészen másik gyereket láttam. A második megállóban rengetegen szálltak föl, tömve lett a járat. Neki valamikor azután kellett - volna - leszállnia, de nem mozdult. Aztán világossá vált a számomra, hogy fél átvágni a tömegen. Mondtam, hogyan kell az ilyen helyzetet megoldani, de rettenetesen be volt gyulladva: semmi nagy hang, semmi magabiztosság, csak egyre nagyobb félelem. Szerencsére nem nekem kellett megoldanom a helyzetet, mert egy kamasz srác észre vette, mi a pálya és megkérdezte, hogy segítsen-e. Az én diákom válaszolni sem mert, én köszöntem meg, hogy megteszi. A kamasz elkísérte az ajtóig és megvárta, amíg biztonságban leszáll. Hát így állunk: a nagy hang, az agresszió, a szemtelenség mind-mind bizonytalanságot és félelmet takar. Sokszor tapasztaltam már ezt, de ennél a gyereknél valahogy nem ugrott ez be. Azt hiszem, most már megtalálom vele a közös hangot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése