Gyermekbántalmazás

Helyettesítettem az egyik negyedik osztályban, ahol éppen egy rendőrnő beszélgetett a gyerekekkel az emberi kapcsolatokról, önrendelkezésről, bántalmazásról, gyermekjogokról. Többször előkerült a verés, verekedés témája, kiemelten, hogy Németországban a szülőknek sincs joga megütni a gyermeküket. Az óra után odajött egy kisfiú, aki teljesen váratlanul zokogni kezdett. Elmondta, hogy nagyon szereti a szüleit, akik bizony rendszeresen megverik: anyuka is, apuka is. Az apja beteg, türelmetlen, eljár a keze, nem tolerálják, ha rosszabb jegyet visz haza, és egyáltalán...De közben azt hangoztatta - zokogva -, hogy szereti a szüleit és nem akarja, hogy bármi bajuk legyen, de már nem tudja, mit tehetne. Hány gyerek élhet hasonló helyzetben és csak gyűri, viszi magával a terhet, mert mindenek ellenére védi a szüleit, akiktől függ, akiknek nem akar rosszat. A srác sírt, a rendőrnő - gondolom - már sok ilyet látott, én, mint féligmeddig kívülálló, csak álltam. Aztán a rendőrnő elkérte a fiú adatait és megkérdezte, hogy továbbíthatja-e az iskola szociális munkásának, azzal a feltétellel, hogy egyelőre nem történik semmi, majd a szociális munkás fölveszi vele a kapcsolatot és kitalálnak valamit. Ennyiben maradtunk. Azért ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy ez a nagy rábeszélés a minél több gyerek világra hozatalára vajon biztosan jó irány-e. Szerintem nem kellene mindenkinek szülővé válnia. Ilyen következményekkel biztosan nem.