Nem így terveztem. Amikor tíz éve kijöttem Berlinbe, úgy voltam vele: uniós állampolgár vagyok, nagyjából ugyanolyan jogokkal rendelkezem, mint mindenki más a közösség országaiban. És persze reménykedtem, hogy néhány év múlva hazaköltözhetek. A magyarok egy jelentős része azonban úgy gondolta, maradjak csak ott ahol vagyok. És egyre gyakrabban hangzott el a "van élet az EU-n kívül is". Hát én biztosra akartam menni. Ahogy a magyar miniszterelnök egyre elborultabban hazudott mind nagyobbat, úgy érlelődött meg bennem a gondolat, hogy biztos, ami biztos, kell nekem egy olyan állampolgárság, ami akkor is lehetőséget hagy az európai életre, ha a magyarok ezt önként megtagadják, vagy valamilyen módon (mondjuk azt nem tudom, hogyan), de kiutálnak minket. Közel három éve adtam be egy kiló dokumentumot, szépen, sorba rendezve, ahogyan kérték. Aztán jött a korona járvány és megállt az élet. Az ígért másfél év (ami amúgy is nagyon hosszú) letelte után bizony többször is a hivatal tudtára kellett adnom, hogy még tartoznak nekem. Közben elköltöztem, ismét be kellett adnom egy csomó új, erről szóló igazolást, de ma végre megérkezett a meghívó: december 13-án a magyar állampolgárság mellé ünnepélyesen megkapom a németet is. Egyrészt örülök, mert biztonságban érezhetem magam, másrészt azért kicsit szomorú is vagyok, mert bár ne lett volna erre szükség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése