Az útközben magányossága

Az út az élet - írta Kerouac - és a megérkezés a halál. Nem pontosan idézem, jó régen olvastam már. De a folyamatos mozgásban hol a jelenlét? Mást sem hallunk , csak, hogy készülünk az ünnepre, felkészítjük az életre, tervezzük, hogy...Aztán az ünnep csak úgy megtörténik és az életre készülésből éppen az az élet marad ki, amit akkor kellene élni. Hétfőtől a pénteket várjuk, el is megy gyorsan a hét, a hónap, az év, és így, amikor már sokkal kevesebb (még jó, hogy nem tudom pontosan mennyi) van előttem, mint amennyi mögöttem, bátran állíthatom, hogy az egész élet elröpül. Mintha ostorral hajtanánk, hogy gyerünk, hajrá, legyen már este, holnap, hétvége, szünet, karácsony...és újra kezdjük a nagy rohanást a valami felé. Holnap reggel ténylegesen útra kelek, este Berlinben hajtom álomra a fejem, hogy kedden hajnalban elkezdjem a péntek délutánt várni. Aztán a téli szünetet, a húsvétot, a nyarat és hipp-hopp, megint itt a karácsony, csak éppen még rozogábbak leszünk, még fáradtabbak és öregebbek (én biztosan). Ez a világ rendje - ütjük el folyton a föl-fölmerülő kérdést, mi is ennek az egésznek az értelme. A nagyobb tévé? A SUV? A ház a Balatonnál? A dubaji nyaralás? (Mondjuk ezt végképp nem értem.) A kétmilliós óra? És ha az ember minden kérdésre nemmel válaszol, akkor savanyú a szőlő? Döntsön ki-ki vérmérséklete szerint. Tévém nincs, az autómmal elégedett vagyok, házam sosem lesz a Balatonnál, mert még egy ingázó ágat képtelen lennék bevenni a jelenleg is eléggé bonyolult életembe, de persze pénzem sem lenne rá, nyaralni meg oda megyek, ahová akarok, tavaly például régi álmom, Észak-Macedónia meghódítása is beteljesült. Dubaj pont nincs a célpontok között, de őszintén bevallom, azért vannak még restanciáim, és azt is gyanítom, hogy azért annyi pénzem (és időm) sosem lesz, hogy könnyedén mindegyik utazás-álmom megvalósuljon. De ez legyen a legnagyobb hiányom az életben. 

Közben eltelt egy nap, ültem egy nagyon helyes kazah lánnyal az autóban és hajtottam Berlin felé. Már nem voltam otthon és még nem voltam otthon. Ez a honnan hová és ugyan miért is érzés nagyon szomorú, de a megérkezés (és itt egyáltalán nem a halálra gondolok) után megszűnik a bánat.  Már megszoktam itt, de az otthonlét otthonossága is megmaradt. Ha valaki megkérdezné, mit tartok otthonomnak, gondolkodás nélkül Magyarországot mondanám, mert dühöngeni, szorongani csak miatta tudok. 

Most itt ülök a kanapén és sajnálom magam, hogy vissza kell állni a mókuskerékbe. Annak ellenére vannak újévi fogadalmaim, hogy sosem sikerül azt betartani, amit szertartásosan tervezek. Nekem a hirtelen és ötletszerű terveim válnak be, de karácsonyra kaptam egy könyvet (A test lázadása) és újfent elhatároztam, hogy végre tényleg magam állítom az első helyre: egészséges táplálkozás, több mozgás és nem veszek mindent a szívemre. Mert erre a szervemre (is) még hosszú ideig szükségem van.