Nem az asztalon, hanem az előszobában felejtettem a csizmám. Otthon, Magyarországon. Azért vittem magammal, hogy legalább a színházba föl tudjak venni egy szoknyát. Már csak azért is volt ez fontos, mert a legtöbb nadrágom olyan kényelmetlenné vált, hogy nem szívesen húzom magamra. (Ma elkezdtem újra a kalóriaszámlálást.) Mikor visszafele készültem a karácsonyi szünet végén, direkt kitettem az ajtó közelébe a szép fekete csizmát, nehogy elfelejtsem betenni a csomagtartóba. A pakolás kezdetekor még a fejemben volt, hogy azt is betegyem, sőt, az út feléig azt hittem, hogy viszem magammal. De nem, ott van az a nyüves csizma még mindig, ahová tettem és most már húsvétig ott is marad. Elég idegesítő, hogy a cuccaim kétfelé húznak, és ha kellene például egy könyv, hatalmas erőfeszítéseket kell tennem a megszerzésére, ahelyett, hogy kényelmesen fölnyúlnék a könyvespolcra. Vagy éppen a kedvenc pólóm, nadrágom marad épp a másik lakásban. Drága életforma ez, tulajdonképpen szinte mindenből kettőt kell tartanom: van két hűtőszekrényem, mosógépem, hajszárítóm, kenyérpirítóm...sorolhatnám a végtelenségig. Ha végleg Berlin mellett döntenék, sok minden egyszerűsödne, de ezt a döntést - azt hiszem - nem tudom meghozni. Marad az ingázás és a kék csizma, ami szerencsére itt van Berlinben, a cipősszekrényemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése